Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

az én portrémat festette, három skiccet kellett eldobni, annyira bandzsa szemekkel ábrázolt engem is. Első éjjel Katicával együtt virrasztottunk mellette. Másnap délelőtt férjem értesítette Lajos öccsét, aki délután kijött a fiával, Gusztávval, őket már nem ismerte meg. Amilyen nyugodtan töltötte az első éjjelt, olyan nyugtalan lett másnap és szörnyen szenvedett: marokszám tépte ki a haját és állandóan vakaródzott az épen maradt jobb kezével. Megpróbáltam lefogni a kezét, de volt még annyi ereje, hogy kitépte az enyémből és tovább vakaródzott. A langyos vízzel való lemosások is hatástalanok maradtak. Fájdalmas volt nézni szenvedését... A halálának 30. évfordulóján olvastam valahol, hogy tüdőgyulladásban halt meg. Tüdejének, szívének nem volt baja, a veséi mondták fel a szolgálatot és az urémia vitte el. Szerdán délelőtt mintha egy kis élet tért volna vissza belé. Lazarine néni nyugtatóan beszélt hozzá, ilyenformán: Munika, itthon vagyunk a Róma villában. Anella főzött jó feketét, próbáljon inni egy kicsit. Egy kis mosolyféle jelentette, hogy értette. Ahogy a kiskanalat a szája elé tartottam, néhány kortyot ivott, de egyszerre elfordította a fejét, átfogta a nyakamat és szájához húzta a fejemet. Többé azután már nem vett magához semmit, és egyre nyugtalanabb lett; nyöszörgött egész csütörtök éjjel egy óráig. Akkor is én voltam mellette, mert este Lazarine nénit pihenni küldtem. Éjjel egy órakor azonban lejött és azt mondta, mostanáig jól aludt, most menjek én pihenni, ha baj lenne, felkopog a biliárd dákóval szobánkba. Józsi bácsi ekkor egészen csendes volt, a láza lement, kezdtünk reménykedni. Sajnos, ez már az agónia kezdete volt. Nyolc óra sem volt, mikor egy erélyes kopogásra riadtam fel, férjem már fel volt öltözve és készült lemenni. Én kiugrottam az ágyból, férjem lerohant. Mire leértem, Lazarine néni sírva panaszolta, hogy az álom reggelfelé elnyomta, csak egy telefoncsengetésre ébredt fel, szaladt a telefonhoz. A városházáról érdeklődött egy rokon, Rónai Oszkár, Józsi bácsi hogylétéről, mire ő azt mondta, hála Istennek, éjjel egy óra óta csendesen alszik. Mikor letette a kagylót és ment a dívány felé, hallotta csak, hogy Józsi bácsi hörög. Mialatt ezt mondotta, én ott álltam a dívány mellett, és így történt, hogy pénteken, 25-én — Katalin napjának reggelén — 1/4 9 órakor én fogtam le nagyon szeretett Józsi bácsinak a szemeit. Kedves halottunkat Kaposvár város polgármestere a városházán ravataloztatta fel és temetése 1927. november 27-én volt a város lakóinak őszinte részvéte mellett. Budapestről a Szinyei Társaság részéről Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, régi nagy barátja, és Csók István festőművész mondott búcsúbeszédet. A Kut részéről a búcsúbeszédet Márffy Ödön tartotta. Az Enrst Múzeumot Ernst Endre képviselte. Felidézem itt Petrovics Elek felejthetetlen búcsúszavait: Szemei, melyek örökre lezárultak, bátran és élesen néztek a világba és meglátták az élet szépségét és gazdagságát. Keze, mely örökre kihűlt, könnyen és biztosan adott alakot annak, amit szemei láttak. Ezért nagy és eredeti művész volt. Művészi hitéhez áldozatok árán is hű maradt, soha nem alkudott és meg nem tántorodott. Ezért tiszta és erkölcsös művész volt. A halálának harmincadik évfordulója alkalmával, 1957-ben több közlemény látott napvilágot, melyekből sok helyreigazítanivaló volna. Most csak azt szeretném elmondani, mennyire csodálkoztam, hogy emléktáblával jelölték meg szülőházaképpen azt a házat, amelyhez a legkevesebb köze volt — azaz, amellyel az élete végén sok bosszúsága volt. Jövedelmet e ház nem hozott, csak javítási- és adóterheket jelentett számára. Nekem gyermekkoromban még elmondotta nevelőapám, hogy nem tudja pontosan, melyik házban született, de szüleitől úgy