Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

nem említette előttem. Elete végén, másfél éves betegsége idején sem említette őt egyetlenegyszer sem. Ekkor a kapcsolatot Káplár Miklós parasztfestő révén tartotta fenn vele — aki e tevékenységét Lazarine néni előtt természetesen eltitkolta és hízelgéseivel próbálta elterelni figyelmét. Egyszer azonban mégis kiderült turpissága és ezzel Lazarine néni jóindulatát eljátszotta. Rövidesen azután el is hagyta a Róma villát. Nemrégiben azt olvastam, hogy Káplár Józsi bácsi barátja volt. Ez is egy tévhit a sok közül, mert őt csak kiszolgálójának lehetett tekinteni. Még tanítványának sem lehetne nevezni és festészetét illetően csak tanácsokkal látta el őt. Nem szerette meghunyászkodó és hízelgő természetét, de megtűrte őt apróbb szolgálataiért. Sokszor hallottam, hogy leintette őt azért, hogy Lazarine nénit méltóságos asszonynak szólította, de ő ennek ellenére kitartott e megszólítás mellett. E fejezet végén be kell vallanom, hogy a szándékolt tárgyilagosság nem sikerült teljes mértékben, de ez nem is sikerülhetett, mert aki ezt az ügyet közelről és jól ismerte, arra ez csak visszataszítólag hathatott. Akik viszont hamis mende-mondák alapján hallottak a dologról, azokra nézve ez érthetőnek látszik és legfeljebb mosolyognak egyet rajta. De ez az álláspont Józsi bácsi közvetlen hozzátartozói részére elfogadhatatlan volt és a katasztrófával egyenlő. Az utolsó évek A húszas évek sok szomorúságot hoztak Józsi bácsi részére. 1920-ban meghalt legfiatalabb öccse, akit б ugyan őszintén szeretett, de akit néha korholt is, mert bár tehetséges énekes volt, pályáját Józsi bácsi szerint nem vette elég komolyan — nem volt elég ambíciója és kitartása. 1922-ben januárban azután meghalt Ödön öccse is, aki hozzá legközelebb állt fivérei közül és barátnak is számított. Ödön bácsi képeket és népművészeti tárgyakat gyűjtött és az ő gyűjteménye gyarapította a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészi anyagát. Noha vasúti tisztviselő volt, élete fő célja mégis a műgyűjtés volt — nagy szeretettel és érdeklődéssel kísérte bátyjának művészi pályáját. Józsi bácsinak fiatalkori, Párizsból származó levelei majdnem mind Ödön öccséhez szóltak — amelyekben Józsi bácsi, a művészi élettel elfoglalt magatartását gyakran nagyon érdekesen írta le. Megemlítem például, hogy az "Emlékezéseim" című könyvében Munkácsyról — mesteréről — mindig csak jót írt, ezzel szemben az Ödönhöz vagy szüleihez írt levelek elárulják, hogy néha vele szemben kritikát is gyakorolt. Ezek a levelek nagyrészt a Nemzeti Galéria tulajdonában vannak. Ödön öccsének egy szélhűdés következtében beállott hirtelen halála Józsi bácsit nagyon lesújtotta és elvesztése hosszú és tartós hiányérzetet váltott ki belőle. Emlékszem még az utolsó együtt töltött délutánra. Ödön bácsi mindennapos szokása szerint az akkor Turul-пак nevezett Béke szálló kávéházában volt, amikor öt óra felé a Róma villa lakóinak egyrésze szintén megjelent. Józsi bácsi, férjem, a nálunk vendégségben lévő Medgyessy szobrászművész, Pubi és én voltunk a társaság tagjai. Beszélgetéssel, vidám ugratásokkal — melyeknek nagy mestere volt Ödön bácsi —, utolsó óráinál ott legyünk. A haldoklás szomorú jelenetét Józsi bácsi egy kis pasztellképben megörökítette. Ezekhez a tragikus eseményekhez jött még, hogy 1922 telén a Róma villát, '23 tavaszán pedig a budai műteremlakását rosszlelkű fiatalemberek kifosztották. Ettől az időtől kezdve hanyatlott Józsi bácsi egészsége — mert ez a cselekedet nemcsak tetemes kárt jelentett részére, hanem nagy lelki megrázkódtatást is. A betörők nemcsak elkövették ezt a minősíthetetlen tet-