Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995
és nézett hátra, de nem szólt — csak komor ábrázatáról láttam, hogy ő is furcsállja ezt a viselkedést. Történt azután egyszer, már az iskolaévem végefelé, tehát 1916 tavaszán, hogy egyik délután váratlanul elmaradt a tornaóránk és így hamarabb értem haza a szokottnál. Ahogy felértem a Kelenhegyi úti ház kapujához, láttam, hogy a műterem ablaka ki van világítva. Kulcsommal nem tudtam bejutni és többszöri csengetésemre nem nyílt ki az ajtó. így tehát leültem Dudits szomszédnőnk kerti karosszékeinek egyikében és vártam. Egy idő múlva újra csengettem, és ekkor végre Józsi bácsi ajtót nyitott. Nem kérdezett semmit, én sem szóltam, de rosszkedvűen bementem a műterembe és ott láttam a tükör előtt Elzát sámlin ülve, aki az arcát hozta rendbe. Józsi bácsi az ablakhoz ment vissza, ahol pasztelljeivel babrált. Elza hátra sem nézve — akkor úgy véltem — kaján mosollyal az arcán, odaszólt tükörképem felé: "Szervusz"! Mérgemben csúnya jelző csúszott ki a számon, de úgy, hogy Józsi bácsi meg ne hallja. A nő vérvörös lett, felállt, magára vette kabátját, sapkáját és Készen vagyok, Mester! — kiáltással az előszobába ment. Józsi bácsi látta, hogy szokásom ellenére nem öltözöm át, azt kérdezte: Hát te nem tartasz velünk? Azt feleltem kifogásnak, hogy a vizsga közeledik, tanulnom kell. Ettől a naptól fogva, többé nem tartottam velük Józsi bácsi azonban továbbra is mint barátnőmet vitte ide-oda magával, olyan családokhoz is, akik — ha Pesten volt — Lazarine nénit is meg szokták hívni. így akartak a nagy Mesternek hízelegni. Ez év júniusában én is véglegesen Kaposvárra kerültem és Elzát, aki később Zorka lett — nem láttam többé. Férjhezmenetelem után is kerültük azokat a helyeket, amelyekről tudtuk, hogy ők ott megfordulnak, nehogy Józsi bácsit zavarba hozzuk. E tapintatos viselkedésünkért Lazarine nénitől később még szemrehányást is kaptunk. Az átkeresztelkedésnek is elmondom röviden a történetét. Amikor 1917-ben Józsi bácsi a szerb frontra került mint hadifestő, egy levélben arról értesít, hogy Elzikétől kapott egy levelet, amelyben panaszolja, hogy leveleit válasz nélkül hagyom. Úgy látszik, titokban tartotta Józsi bácsi előtt, milyen lesújtó véleménnyel voltam róla. Ebben a levélben írta meg Józsi bácsi, hogy milyen gyakori a szerb nők körében a Zorka név és neki annyira tetszik, hogy Elzikét ezentúl így fogja nevezni. Zorka egyébként velem egyidős volt és alig hagyta el az iskolapadot, mikor először láttuk. Az édesapja a kerület zsidó hitközségének kántortanítója volt. Természetes, hogy a nagy mester mellett ő is akart valaki lenni, ezért Józsi bácsit nem hagyta nyugton addig, míg be nem íratta Rákosi Szidi színiiskolájába. Ezt az iskolát ugyan elvégezte, de színésznői tehetsége nem lévén, csak Józsi bácsi rábeszélésére volt hajlandó őt Beöthy László kisebb szerepekre alkalmazni. Beöthy rövidesen elbocsátotta és ezután egy-két kisebb szerepben az Andrássy úti kabaréban is fellépett, de sikere itt sem volt; színészi pályája ezzel végetért. Ha Lazarine néni csomagot küldött Józsi bácsinak, Zorkáról sem feledkezett meg mindaddig, míg Duditsné burkolt célzásaiból nem ismerte fel a valóságos helyzetet. Ekkor életében először helytelenül viselkedett, mert ahelyett, hogy sarkára állt volna, átengedte a teret e ravaszkodó teremtésnek. Amíg az előző években Józsi bácsi az egész nyarat családja körében töltötte, avagy Lazarine nénivel kettesben Hévízen, innen kezdve a nyár nagy részét Zorkával Siófokon töltötte. Volt egy időszak 1923-24 táján, amikor Józsi bácsi e viszonytól meg akart szabadulni, mert valószínűleg rájött arra, hogy Zorkának másokkal is van viszonya. De e szakítás partnerének már ismertetett magatartása miatt nem sikerülhetett. Amikor Józsi bácsi rájött arra, hogy én e viszonyt ferde szemmel nézem és szomorkodom miatta, Zorka nevét többé
