Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

hárman: Lazarine néni, Józsi bácsi és én, a Világ asztalánál, az Abbázia kávéházban ültünk. Társaságunkban volt Miklós Jenő szerkesztő a feleségével és sógornőjével, valamint a már előbb említett fiatal keramikus, Gara Arnold és felesége. Közeledett a vacsora ideje és szóba jött, hova lehetne menni vacsorázni? Miklós Jenőék megemlítették, hogy felfedeztek egy egyszerű kis vendéglőt, a Király Színház mögött, ahol aránylag olcsón, jól lehet enni és azt ajánlották, hogy az egész társaság menjen oda. A kocsmát Hatvani vendéglőnek hívták és főleg a színház színészei és személyzete járt oda. Az élenjáró színészek közül csak Fedák Sárit és Rátkay Mártont láttam ott több ízben. Első este, hogy odamentünk, egy meglehetősen feltűnő kiné­zésű fiatal leány jött az asztalunkhoz, hogy felvegye az italren­delést. Tulajdonképpen csak az öltözéke volt feltűnő. Sötétkék matrózruha nagy fehér gallérral és — nyilván ez hívta fel rá Jó­zsi bácsi figyelmét — a gallér kivágásában és a jellegzetes fe­kete hajában, amely hosszú és göndör volt — egy-egy óriási pi­ros masni volt. Ahogy a két kis teremben ide-oda járt és eltréfálkozott a va­lószínűleg mindig ott lebzselő színészekkel, Józsi bácsi erősen figyelte és egyszercsak odaszólt Lazarine néninek: Nézze csak Munika, milyen különös megjelenésű ez a leány, kedvem volna lefesteni. Lazarine néni tudtommal sohasem emelt kifogást Jó­zsi bácsi ilyen kívánságai ellen, most is azt felelte neki: Hát kérdezze meg, eljönne-e magának ülni? Amikor az italt odahoz­ta a jövendőbeli Zorka, Józsi bácsi fel is tette a kérdést, mire ezt a választ kapta: О szívesen eljönne, de édesapám nagyon szigo­rú és valószínűleg nem fogja beleegyezését adni. Mire Lazarine néni azt ajánlotta: Kísérje el édesanyja, míg a portré elkészül, így édesapjának bizonyára nem lesz ellenvetése. így is történt. A mama az első két-három ülésen csakugyan elkísérte a leá­nyát, akit Bányai Elzának hívtak, de miután úgy látszik látta, hogy jó helyre pottyant a leány, többé nem féltették, és ezentúl a modell egyedül járt a műterembe. Eleinte Lazarine néni, sőt magam is szívesen láttuk és amikor már több mellkép és a nagy fehérruhás kép elkészülte után, ahányszor Józsi bácsi valami­lyen ajándékkal meglepett engem, fel sem tűnt, hogy ugyanak­kor Elzike is megkapta ugyanazt. Úgy gondoltam, miután szí­vességből ül, úgy akarja Józsi bácsi ezt meghálálni. 1915 telén és '16 tavaszán is sokat járt a műterembe. Ebben az időben ké­szült portréi a leghasonlóbbak és leginkább emlékeztetnek arra, hogy milyen igénytelen, szélescsípőjű, kellemetlen orgánumú — egyáltalán nem elragadó — teremtés volt. Tudomásom szerint Józsi bácsi egyetlen aktképet festett ró­la — amelyen egy antipatikus vigyorgó arc tekint a nézőre. Jó­zsi bácsi e képnek azt a címet adta: A bestia. Az az érzésem, hogy e cím Józsi bácsi részéről nem minden szándék nélkül adódott. A róla festett egyéb képek eleinte hasonlóak voltak, de ké­sőbb mindinkább idealizáltnak voltak mondhatók. így a Feke­teruhás Zorka már alig emlékeztetett rá. Nemcsak arca szépí­tett, de teste is túl légiesen van ábrázolva. A tavasz elején Lazarine néni hazautazott Kaposvárra. Ettől az időtől kezdve Józsi bácsi és Zorka munka után kettesben mentek el a városba. A hét végén én is velük tartottam, és ekkor már az Emke kávéház került divatba. Itt rendesen Elza nővére és ennek férje vártak ránk. Innen hosszabb lebzselés után, a Vámház körúti Szikszay vendéglőbe sétáltunk, ahol Józsi bácsi az egész társaságot vendégül látta. Egy ilyen alkalommal tűnt fel nekem, hogy milyen irányt vett fel Józsi bácsi és Elza néni viszonya. Ahogy a körúton mentünk, észrevettem, hogy állandóan hát­ramaradnak, és mint a fiatal szerelmesek, el-eltűntek egy kapu alatt. A sógort is izgatta ez a viselkedés, mert minduntalan megállt

Next

/
Thumbnails
Contents