Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

hárman: Lazarine néni, Józsi bácsi és én, a Világ asztalánál, az Abbázia kávéházban ültünk. Társaságunkban volt Miklós Jenő szerkesztő a feleségével és sógornőjével, valamint a már előbb említett fiatal keramikus, Gara Arnold és felesége. Közeledett a vacsora ideje és szóba jött, hova lehetne menni vacsorázni? Miklós Jenőék megemlítették, hogy felfedeztek egy egyszerű kis vendéglőt, a Király Színház mögött, ahol aránylag olcsón, jól lehet enni és azt ajánlották, hogy az egész társaság menjen oda. A kocsmát Hatvani vendéglőnek hívták és főleg a színház színészei és személyzete járt oda. Az élenjáró színészek közül csak Fedák Sárit és Rátkay Mártont láttam ott több ízben. Első este, hogy odamentünk, egy meglehetősen feltűnő kinézésű fiatal leány jött az asztalunkhoz, hogy felvegye az italrendelést. Tulajdonképpen csak az öltözéke volt feltűnő. Sötétkék matrózruha nagy fehér gallérral és — nyilván ez hívta fel rá Józsi bácsi figyelmét — a gallér kivágásában és a jellegzetes fekete hajában, amely hosszú és göndör volt — egy-egy óriási piros masni volt. Ahogy a két kis teremben ide-oda járt és eltréfálkozott a valószínűleg mindig ott lebzselő színészekkel, Józsi bácsi erősen figyelte és egyszercsak odaszólt Lazarine néninek: Nézze csak Munika, milyen különös megjelenésű ez a leány, kedvem volna lefesteni. Lazarine néni tudtommal sohasem emelt kifogást Józsi bácsi ilyen kívánságai ellen, most is azt felelte neki: Hát kérdezze meg, eljönne-e magának ülni? Amikor az italt odahozta a jövendőbeli Zorka, Józsi bácsi fel is tette a kérdést, mire ezt a választ kapta: О szívesen eljönne, de édesapám nagyon szigorú és valószínűleg nem fogja beleegyezését adni. Mire Lazarine néni azt ajánlotta: Kísérje el édesanyja, míg a portré elkészül, így édesapjának bizonyára nem lesz ellenvetése. így is történt. A mama az első két-három ülésen csakugyan elkísérte a leányát, akit Bányai Elzának hívtak, de miután úgy látszik látta, hogy jó helyre pottyant a leány, többé nem féltették, és ezentúl a modell egyedül járt a műterembe. Eleinte Lazarine néni, sőt magam is szívesen láttuk és amikor már több mellkép és a nagy fehérruhás kép elkészülte után, ahányszor Józsi bácsi valamilyen ajándékkal meglepett engem, fel sem tűnt, hogy ugyanakkor Elzike is megkapta ugyanazt. Úgy gondoltam, miután szívességből ül, úgy akarja Józsi bácsi ezt meghálálni. 1915 telén és '16 tavaszán is sokat járt a műterembe. Ebben az időben készült portréi a leghasonlóbbak és leginkább emlékeztetnek arra, hogy milyen igénytelen, szélescsípőjű, kellemetlen orgánumú — egyáltalán nem elragadó — teremtés volt. Tudomásom szerint Józsi bácsi egyetlen aktképet festett róla — amelyen egy antipatikus vigyorgó arc tekint a nézőre. Józsi bácsi e képnek azt a címet adta: A bestia. Az az érzésem, hogy e cím Józsi bácsi részéről nem minden szándék nélkül adódott. A róla festett egyéb képek eleinte hasonlóak voltak, de később mindinkább idealizáltnak voltak mondhatók. így a Feketeruhás Zorka már alig emlékeztetett rá. Nemcsak arca szépített, de teste is túl légiesen van ábrázolva. A tavasz elején Lazarine néni hazautazott Kaposvárra. Ettől az időtől kezdve Józsi bácsi és Zorka munka után kettesben mentek el a városba. A hét végén én is velük tartottam, és ekkor már az Emke kávéház került divatba. Itt rendesen Elza nővére és ennek férje vártak ránk. Innen hosszabb lebzselés után, a Vámház körúti Szikszay vendéglőbe sétáltunk, ahol Józsi bácsi az egész társaságot vendégül látta. Egy ilyen alkalommal tűnt fel nekem, hogy milyen irányt vett fel Józsi bácsi és Elza néni viszonya. Ahogy a körúton mentünk, észrevettem, hogy állandóan hátramaradnak, és mint a fiatal szerelmesek, el-eltűntek egy kapu alatt. A sógort is izgatta ez a viselkedés, mert minduntalan megállt