Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

csira — támadást intézett ellenem. Kifogásolta, hogy a francia vasutakat dicsértem, de a magyar vasutak tisztaságát kritizáltam. Erre a momentumra célzott Józsi bácsi. Ebben az időben már nem jártunk a Japán kávéházba. Valami művészi kérdésben — nem tudom pontosan, a Nyolcak közül vagy a Kut alakulása körül — nézeteltérés keletkezett Józsi bácsi és Szinyei Merse Pál között. Emiatt Józsi bácsi átment az Abbázia kávéházba, ahol ezentúl a Világ napilapnak asztalánál ültünk esténként. Én ugyan már ismét iskolásleány voltam, de ezentúl is résztvettem szombat és vasárnaponként az esti kirándulásokban. Ennél az asztalnál jöttek össze azok a fiatal művészek, akik őt különösen becsülték és szerették. így odajárt Pór Bertalan, Medgyessy Ferenc, Csáktornyai Zoltán, egy ma már alig emlegetett fiatal keramikus, Gara Arnold. Pelle Pál, Szép Ernő, Miklós Jenő képviselték legtöbbször a Világ-ót. Ott láthattuk még Tihanyi Lajos, Márffy Ödönt és Czigány Dezsőt. A kiállítás bezárása után az anyag egy része Bölöni György és Fehér Dezső kérésére Nagyváradra került kiállításra, melynek keretében az volt a kívánságuk, hogy naplómnak egy részletét olvassam fel. Józsi bácsi ennek a kívánságnak örömmel tett eleget. Én, félénk természetemből kifolyólag, cseppet sem örültem a felolvasásnak, de valahogy átestem rajta. Sajnos az ottani napilapok megemlékeztek rólam is és így Budapestre is eljutott a híre szereplésemnek. Szigorú igazgatónőm nemcsak engem fenyegetett meg az iskolából való kizárással, hogy engedély nélkül nyilvánosság előtt felolvasást tartottam, de Józsi bácsit is alaposan megrótta annak ellenére, hogy az évek folyamán jó, szinte baráti viszonyba került vele. Ennek a kirándulásnak emlékezetes eseménye volt, hogy a kiállítás megnyitásának estéjére átmentünk Csúcsára, ahol Ady Endre és Csinszka várt bennünket vacsorára és éjjeli szállásra. A vacsora nagyon kedélyesen kezdődött — a két jóbarátnak sok mondanivalója volt egymás számára. A vacsora alatt észrevettük, hogy Csinszka a borosüveget állandóan az asztal alá csúsztatja, minden egyes öntés után. Ez az óvatosság azonban nem bizonyult elégségesnek és bizony a vacsora vége felé Bandi bácsi már alaposan elázott — annyira, hogy hamarosan le kellett őt fektetni. Szegény Csinszka — aki szerintem drágán fizette meg a hírnevet — felhivatta a kertészt és ketten támogatták át a kertészlakba Adyt. Szobájukat ugyanis nekünk engedték át éjszakára. Milyen szomorú, lehangoló volt ez a záróakkord! Később, mikor Adyék felköltöztek Pestre, sokszor volt hasonló jelenetben részünk, amikor a Hungária éttermében együtt vacsoráztunk — csak akkor a kertész szerepét Ady fiatal titkára vette át, aki mindig kéznél volt, hogy Csinszkának segítségére legyen, amikor a konflison való hazamenetelre került sor. Itt — bár sorrendben nem ide tartozik, mert a későbbi években történt — Ady betegsége idején felkerestük őket Veress Pálné utcai lakásukon, Lazarine néni, Józsi bácsi és én. Csengetésünkre az Adyról írt biográfiákból ismert Vojnica nyitott ajtót és vezetett bennünket Ady hálószobájába, akit elég rossz állapotban, az ágyban ülve találtunk. Lazarine néném érdeklődésére, hogy Csinszka hol van — azt a választ kapta, hogy rajzórán van Márffy Ödönnél. Majd egy óra hosszáig ültünk ott és beszélgettünk, de miután láttuk, hogy a beteg elfáradt, búcsút vettünk tőle és eljöttünk. Józsi bácsi — alig értünk ki az utcára — méltatlankodva megrótta Csinszkát, hogy ilyenkor, mikor ilyen beteg a férje, rajzórákon jár az esze! Abban a pillanatban furcsának tűnt fel részemre ez a kifakadás — ez időben kezdődött viszonya a későbbiek folyamán Zorkának nevezett modelljével —, de felháborodását mindketten helyeseltük. Most vissza kell kanyarodnom az iskola tanulmányaim idejére. 1915. szeptemberétől ismét az intézet félbentlakója lettem.