Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

csit viszontlássuk. A romantikus monostor nagy kantinját jelölte ki a találkozás színhelyéül. Amikor Józsi bácsi belépett, alig ismertünk rá, mert négynapos torzonborz szakálla volt és mert a kolostorban nem várták ezt az újabb fogolyszállítmányt, négy napig csak szalmazsákon, kettesével kellett aludnia. Szilveszter éjjel volt, a betört üvegű ablakokon bezúgott a téli szél, s míg a jövevények itt majd megfagytak, a kolostor régebbi fogolylakói a kantinban és a kolostor üres nagy termében mulatták át az egész éjszakát. Este hat órakor el kellett válnunk és Le Puybe visszatérnünk, de másnap az igazgató megengedte, hogy együtt ebédelhesssünk — később pedig a rendőrbiztos engedélyével, mi is önkéntes foglyaivá váltunk a kolostornak. Lazarine néni és én már ekkor a nagy teremben kaptunk lakást, Salle Saint-Brunc-nek hívták és valamikor a barátok szuperieurének fogadószobája volt. Velünk együtt még hatan laktak benne. Vörösmárvány kandallójában vígan pattogott a tűz, nagy ablaka a kertre és a szabad szép vidékre nyílt. Amint bentlakói lettünk a tábornak, első dolgunk volt, hogy Józsi bácsit - aki alaposan meg volt hűlve — a betegszobába juttassuk. Ez hamarosan sikerült is, a kedves, jó igazgató jóvoltából. Reggel 7 órakor trombitajel megengedte, hogy lemenjünk a kantinba. Itt gyorsan megfőztük Józsi bácsi teáját és elvittük neki a betegszobába, mert a húlését sokáig nem tudta kiheverni. Reggeli után mindenki kiseperte a szobájának azt a részét, amely reá esett, s mire kitakarítottunk, vizet hoztunk és rendbe hoztuk Józsi bácsi ágyát is, a legtöbbször már ebédre is trombitáltak. Két bögrénkkel lementem levesért, meg főzelékért; húst hetenként kétszer kaptunk. Az udvaron félóráig is ácsorogtunk, amíg sorra kerültünk. A leves mindig jó volt, a főzelék ritkán, mert német szakácsunk nem sok gondot fordított rá. Később Józsi bácsi lefestette a szakácsot, mire mindjárt jobb falatokat kaptunk tőle. Két órakor volt a levelek kiosztása, az ezt jelentő trombitaszót lestük a legtürelmetlenebbül. Mindenki leszaladt az emeletről az udvarra és figyelt, nem hallja-e nevét kiáltani? Négy órától együtt sétáltunk hárman, amíg be nem esteledett. Ha friss hó volt, hóval dobálóztunk, azután a kantinba mentünk és a sakkozókat vagy a kártyázókat néztük. Beszélgettünk, álmodoztunk jobb, szebb időkről. így ismerkedtünk meg egy olasz triesti hegedűművésszel, Pitaccoval, Scholz német mérnökkel, a tanító Wasserberger házaspárral, a Weiszmeier házaspárral, akiknek nagy péküzemük volt Lyonban és egy nyitrai fiúval, Weisz Lajossal. De jóban voltunk a szuronyos őrökkel is, akikkel barátsággal elbeszélgettünk. Sok jóindulattal voltak irántunk. Este fél hétkor volt a vacsora, nyolc órakor el kellett hagyni a kantint és kilenckor felharsant a trombita a lefekvéshez. Ha valahol tovább is égett a villany, egy puska vak lövése hozta a társaság emlékezetébe, hogy foglyok vagyunk. Módunkban volt, már akinek pénze volt, javítani a meglehetősen egyhangú koszton. A kegközelebb fekvő faluból Roselie, a tejesasszony hozott tejet, vajat, tojást, néha csirkét is, és így jókedvben eltréfáltuk az időt. De komoly munka is folyt időnként. Mert amint kissé rendeződött életünk és már hárman — az igazgató jóvoltából — teljesen egyedül bírtunk egy szép nagy szobát és egy alkovot, Józsi bácsi munkakedve is megjött és egymásután festette vagy rajzolta le fogolytársait. De legelőször is, hálaképpen egy pasztell-mellképet festett Ravoux igazgatóról, melyet Ravouxné legnagyobb örömére nekiajándékozott. Monsieur Ravoux és felesége nagyon jóérzésű emberek voltak, műveltek, finomlelkűek. Monsieur Ravoux nyugalmazott ügyész volt. Amikor a külön szobát kaptuk az igazgatótól, négy személylyel gyarapodott a társaságunk. Ekkor hozták oda egy másik fo-