Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995
golytáborból a Schmieder családot. Végtelenül szimpatikus házaspár volt, egy velem egyidős Márta nevű leányukkal és valamivel fiatalabb fiukkal. Az apa, Calais-ben egy olajgyárnak volt az igazgatója, felesége belga volt, a gyerekek pedig Franciaországban születtek és más nyelven nem is tudtak — törve beszélték az angol nyelvet. Nehezen értették meg ők is, mit kerestek egy francia internálótáborban. Mártával hamarosan megbarátkoztunk és együtt — főleg időtöltésből — tanultuk Satta olasz állampolgárral az olasz nyelvet. Satta professzor üldözött anarchista volt — ezért tartották vissza a chartreusi kolostorban. Nagyokat sétáltunk a Loire folyó partján a szép fűzfák árnyékában, néha gavallérjaink, Pitacco és Scholz mérnök társaságában. Itt meg kell emlékeznem azokról a vidám, kedves szerenádok-ról, amelyeket Pitaccotól kaptunk. Már javában lefeküdtünk — néha már az álom kerülgetett bennünket, amikor egyszer csak nagyon pianisszimo, felhangzott Pitacco hegedűjének hangja a kis előtérben. Scholz mérnök, a hegedű tokján adta a kíséretet. A nóta vége rendszerint az volt, hogy Lazarine néni kénytelen volt gyorsan magára kapni a pongyoláját, mert ha késett az ajtónyitás, amelyet csak az eléje tett éjjeliszekrény védett meg az esetleges betolakodóktól — egyszerűen belökték az ajtót. Ilyenkor illő volt megkínálni a vendégeket egy pohár borral vagy likőrrel — ami éppen volt —, és ha ennek eleget tett Lazarine néni, vendégeink elégedetten odébb álltak. Ez a kedélyes együttlét sokat javított lelkiállapotunkon, könnyebben elviseltük a zárthelyen létet, annál is inkább, mert miután Lazarine néni és én franciáknak voltunk számontartva, bármikor bemehettünk Le Puy-be és vihettünk magunkkal másokat is, akikért felelősséget vállaltunk. így többször kijártunk és Márta barátnőmmel élveztük a szép város nevezetességeit. Egyszer fel is mentünk a Szűzről elnevezett hegyre és gyönyörködtünk a városra nyíló csodálatos kilátásban. így fedeztük fel a hegy lábánál lévő német hadifoglyok táborát. Éppen az udvarban játszadoztak egymással és őreikkel. A Le Puy-ben lévő civil és hadifogolytáborban uralkodó bánásmód nagyon emberséges volt és semmiben sem hasonlított Kunz Aladár Fekete kolostorára. Ez az élet február 28-ig tartott, akkor tovább kellett mennünk. Már február közepén az igazgató azt ajánlotta Józsi bácsinak, hogy a tábor orvosával vizsgáltassa meg magát. Az orvos — nyilván az igazgató kérésére — felmentő bizonyítványt adott a vizsgálat után. Ez volt szabadulásunk alapja. Igaz, hogy a rendőrfőnöknek még ez a nagyszerű bizonyítvány sem volt elég, de az igazgató kijárta, hogy elengedték Józsi bácsit a táborból és indulhattunk hazafelé. Az utolsó estét rendkívül kedélyesen az igazgatóékkel (az igazgatónő egy egész ruháskosár forgácsfánkot süttetett erre az alkalomra), Pitaccoval és a Scholz családdal töltöttük, néhány üveg vörös burgundi bor mellett, amelyek szintén az igazgató pincéjéből kerültek asztalunkra. Pitacco még egyszer kedveskedett nekünk néhány Schubert és Paganini mű eljátszásával. Mme Ravoux pedig Lazarine néninek emlékül két szép klöplicsipkés zsebkendőt ajándékozott. Azután kikerültünk a fogságból — szinte bánatosan váltunk el azoktól az emberektől, akikkel két hónapon át osztozkodtunk a rabság "igájában". Svájcba mehettünk pihenni, mint a Nestlé gyár tulajdonosainak (Roussyék) vendégei. Másnap, amikor felültünk a villamosra, a két őr Józsi bácsival kezdett diskurálgatni, hogyan tetszik neki a város? Az igazgató mondhatta nekik, legyenek kedvesek, ne hivataloskodjanak sokat velünk. — A vonaton, egész utazásunk alatt a legemberségesebb bánásmódban volt részünk, formálisan kiszolgáltak bennünket, vizet, kenyeret, kávét hoztak, bármit, amit kívántunk. Mindenben a segítségünkre voltak.
