Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

inktól és a csendőrök kíséretében a vasutasok szállására mentünk. Amikor az ajtót kinyitottuk, nagy zajt hallottunk és mindjárt az ajtónál szuronyos katonákat láttunk. A szoba végén, nagy csodálkozásunkra, német hadifoglyokat vettünk észre. Öten voltak. A fal mellett deszkákon feküdtek, mélán néztek felénk. Azután mi is elnyújtózkodtunk; soha életünkben nem volt ilyen rossz éjjelünk. Folyton rémképeket láttunk. A deszkaágyunk kemény volt, a vasúti emberek lármáztak, a katonák szintén. Csak mi foglyok maradtunk csendben. Amikor a katonák észrevették, hogy milyen szerencsétleneknek érezzük magunkat, hozzánk közeledtek és érdeklődtek irántunk. Kérdezték, honnan jövünk és hová visznek bennünket. Mikor megmondtuk, hogy Le Puyba, akkor azt mondták, hogy alighanem a Chartreuse-i kolostorba, ahol már vannak hozzánk hasonló odainternált foglyok. Megmondták azt is, hogy ha tényleg odakerülünk, elég jó helyen leszünk. Azt is mondták, hogy nagyon szép a kert, az udvar és gyönyörű maga a város és a vidéke. Az egész éjjelen át nem aludtunk. Folyton beszélgettünk, míg a katonák, akik szokás szerint nagyon jókedvűek voltak, folyton énekeltek, fütyültek és tréfálkoztak egymással. Reggel felé nagy sarkantyucsörömpöles, zakatolás közepette elvitték a német foglyokat. Közeledett a mi továbbutazásunk órája is. Öt óra után reggel kezdtünk mi is nyújtózkodni és a vízcsapokhoz mentünk egy kicsit felfrissülni úgy, mint a katonák szokták. Még az illemhelyre is szuronyos őr kísért bennünket! Hat óra felé az egyik csendőr megkérdezett bennünket — külön, nem akarunk-e kávét inni? (Mindenki saját pénzén, természetesen). Azután kívánságunkra lement a buffet-be, ahol megrendelte. Felhozták a kávét, megittuk. Siettünk a cókmókunkat összeszedni. Kezet szorítottunk azokkal a katonákkal, akik velünk oly kedvesek voltak, szépen bántak és a vonathoz mentünk. Természetesen szuronyos katonák kíséretében. Saint-Étienne-ben már nem vártak reánk ilyen kellemes emberek. Oda másnap tizenegy felé érkeztünk meg, ahol két új csendőr lesett reánk. Az egyik elég tisztességesen viselkedett velünk, de a másik nagyon éreztette velünk hatalmát, nagyon durván és csúnyán beszélt rólunk. Velünk egyáltalán nem is akart szóba állni, végignézett rajtunk és becsmérlő megjegyzéseket tett. Az alaptermészete bizonyára a gonoszság volt. A fogolytábor vasúti állomása Le Puy városa volt. Este 11 órakor érkeztünk oda. Lazarine néni meg én, a pályaudvarral szemben levő szállóban szálltunk meg, Józsi bácsi szegény, fogoly maradt. Valamennyit egy nagy omnibuszfélébe tömködték — ahol állva tették meg az utat — és elindultak velük, nem tudtuk, hogy hová! Az egész éjszakát átsírtuk szobánkban. Szilveszter éjjel lévén — így mentünk át az Újévbe. Ott álltunk elhagyatottan egy vadidegen világban. Másnap délben hallottuk a szálloda tulajdonosától, hogy az internáltak tábora Chartreuseben van. Rögtön villamoson elindultunk, hogy felkeressük. Gyönyörű fekvésű város Le Puy városa. Közelében három vulkanikus eredetű heggyel. Az egyiket formája után Tű-hcgynek nevezik, tetején egy régi román templom romjaival — a terjedelmesebb hegynek tetején a Szűznek szentelt szép nagy templom áll — a harmadik hegy pedig Szent József nevét viseli. A város szélén, éppen a kolostor alatt, a Loire folyó folydogál. Gyönyörű völgyben, piros zsindellyel fedett nagy, fehér házat láttunk; ez volt az egykor híres nagy Chartreuse-kolostornak valami fiókintézménye. A kolostor irodájában német foglyok fogadtak, akik csak később, a prefektura engedélyével engedték meg, hogy Józsi bá-