Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

idat! Emiatt a sürgöny miatt szegény Maillol majdnem haditörvényszék elé került és csak nehezen tudta magát a hazaárulás vádja alól tisztázni. Igen kellemetlen volt, hogy a maconi rendőrfőnök letartóztatott bennünket. Magyarok és így ellenségek voltunk — azonfelül Józsi bácsi még nem múlt 60 éves és azt hitték, hogy katonaköteles. A mi érzésünk mindjárt az volt, hogy gyanúsnak találták Józsi bácsit, akit mint megfigyeltet kezeltek — azzal a kedvezménnyel, hogy önköltségen, szállodában lakhattunk. így megszabadultunk attól a másik kellemetlenségtől, hogy a szalmánfekvésre kerüljük, piszkos és kétes emberek közé a városházán. Még a szabadság bizonyos mértékével is élhettünk, de az is igaz, hogy ez a félszabadság igen sok pénzünkbe került. Naphosszat sétáltunk a szép fekvésű régi városban és környékén — a Saone partján és a bulvárokon, ahol valamikor, nem is olyan régen, a híres Lamartine is sétálgatott. A megyeházán a rendőrbiztos az általuk adott augusztus 13i dátummal ellátott Passe-Partout-t visszavette, elkobozta és Józsi bácsitól még két másik, reánézve szintén fontos iratot is. Nehogy a határon esetleg érvényesíthesse és megszökjön. Maconban szerény, igénytelen, bár elég barátságos szállodában laktunk, a Hotel de Geneve-ben, a vasútállomás mellett, ahol nap-nap után vártuk a szabadulást. Hat-hét frankért reggeliztünk és ebédeltünk, a vacsoránkat (hideg disznóság, olcsó osztriga-sajt, gyümölcs és kitűnő fehér burgundi bor), a szobánkban költöttük el. Este, míg Józsi bácsi rajzolgatott, felolvastam azokat a könyveket, melyeket a szálloda tulajdonosnője —- egy igen szíves, kedves müncheni hölgy — kölcsönzött nekünk. A házaspár két kisleányáról Józsi bácsi egy dupla arcképet festett, amely képért 400 frankot fizetett a szállodatulajdonos. Szobánk ablakából sok képet és rajzot készített Józsi bácsi. Itt készült el a Mennek a frontra című olajfestmény, egy-két szép olaj virágcsendélet, melyeket magam is lefestettem és sok rajz, amelyek katonákat, sebesülteket ábrázolnak. Életemben ennyi katonát együtt még nem láttam. Minden héten kétszer-háromszor is volt indulás a harctérre. Az ablakunkból nézhettük őket, amikor dob- és kürtszóval a vonathoz meneteltek. Lelkesedéssel, harcias jókedvvel indultak a szegény fiúk: elől a muzsika, azután jöttek a katonák felvirágozva. Sokan a puskájukon óriási virágcsokrot vittek, ezeket szeretteiktől kapták. Az útszélen álltak a rokonok, ismerősök és gyakran láttuk, hogy egy-egy katona kiszaladt a sorból, talán hogy utoljára búcsúzzék övéitől. Lehetetlen leírni, milyen meghatóak, egyúttal félelmetesek voltak ezek a jelenetek! Vagy két és fél hónapig tartottak a harcra indulások. Az újoncokat már szeptemberre behívták, az ügyesebbjét két hónapra rá, már a harctér közelébe küldték, hogy a puskapor szagát és az ágyú dörgését megszokják. Amikor szeptember 20-án Maconba utaztunk, öt órát kellett várnunk Paray-Le Monialban az állomáson. Lazarine néni és én elmentünk a katonakórházba, ahol idősebbik bátyámat kezelték, aki mindjárt a háború elején megsebesült. Bátyám nagyon megörült nekünk, de sajnálta, hogy Józsi bácsit nem láthatja, aki a vasúti váróteremben maradt és várt ránk. Nem is maradtunk sokáig, mert ismét nyugtalanok voltunk, hátha valami még történik Józsi bácsival az állomáson őgyelgő sok ember és katona között. Vagy másfél óráig voltunk így is távol — az út maga közel egy óráig tartott oda-vissza —, ami alatt Józsi bácsi folyton egy nagy újságot tartott maga elé, hogy ne lássák. Mindig attól kellett tartania, hátha felismerik benne az ellenséges idegent! Neki ez az út már idáig is, a tengersok mozgósított katona, háborús hangulat közt az úton, a vonaton, mindenütt valóságos kálvária volt. Rettenetesen félt, hogy felnyár-