Cs. Hegedűs Erika: Gerő Kázmér emlékkiállítás, 1990

Szépművészek" csoportja beolvadt 1949-ben az országos jogkörű Szabad Művészek Szakszervezetébe. Ettől kezdve az immár államilag szervezett kiállításokon a Képzőművészek Somogy Megyei Munkacsoportja elnevezés szerepel. Az akkori múzeumépületben tervszerűen rendezett éves kiállításokon Gerő Kázmér is rendszeres résztvevő. A korszak (50-es évek) kiállítási rendszerének tematikus követelményei behatárolják a művészek mozgásterét: Gerő képei között is több a korábbi évekhez viszonyítva a figurális mű, mint a táj vagy a csendélet. Egy 1950-ben kiírt forradalmi témájú pályázat első díját nyeri meg egy kis impresszionisztikus felfogású vázlattal (egy nagy méretű pannó tervezete), melyben a kaposvári munkászászlóalj harcba indulását festette meg. A díjkiosztásra azonban már nem mehetett el: mint származásra nézve „osztályidegen^, nem vehette át nyilvánosan a díjat. Időközben a pasztellről fokozatosan áttért az olajfestékkel történő festéshez, és ezzel a technikai változtatással párhuzamosan lényeges átalakuláson megy át képvilága is. Különösen szívesen festi meg az általa vezetett képzőművészeti szakkör világát. Jellemző, hogy a témát nem zsanérként kezeli, inkább hangulatszerűségében ragadja meg a korszakra jellemző sötét, pasztózusan festett vásznakon. A szakköri tagok között gyakran tűnik fel középponti alakként egy szép arcú fiatal lány (Kiss Ildikó, ma textiltervező iparművész), akit mindig szívesen választott modelljének. Hasonló atmoszférikus hangulatteremtő törekvés figyelhető meg az 1952-es Augusztus délután című képén is. Egy 1955-ös Somogyi Néplap-beli cikk már sikeres festőként említi: „... munkái híven tükrözik alapos felkészültségét, tudását, szubjektív nézőpontját. Ecsetkezelése, harmonikus színei, meleghangú megoldásai méltán alátámasztják hírnevét/

7

1956 júniusában újabb újságcikk foglalkozik a festővel. A Nádasdi erdőszélen című képe kapcsán azonban az újságíró inkább a „forradalmi mondanivalóra", mint a festői erényekre fordít figyelmet. Mégis úgy tűnik, a művészi kvalitás a hivatalosan gerjesztett előítéletek ellenére is fokozatosan kivívja az elismertséget. A 60-as évek elejére Gerő palettája ismét kivilágosodik és visszatér kedvelt témájához, a tájképekhez is. Képvilágának alakulását a hozzá korban és szellemben is közelálló két művésztársa, Ruisz György és Völgyi Dezső viszonylatában tudjuk jól megragadni. Valamennyien a somogyi táj lelkes megörökítői, de más-más szellemben dolgozzák fel a látottakat. Hármuk közül Ruisz György a leginkább lírai alkat. Aprólékos ecsetvonásokban gazdag képeit a tünékeny hangulatok, impresszionisztikus árnyalatok felé fejlesztette. Hozzá képest Völgyi Dezső nagy szerkezeti egységekben építi kompozícióit, és a természethű ábrázolás keretein belül is egyfajta kiszámított rend uralja gondosan összefogott felületeit. Gerő Kázmér e két különböző megközelítés között foglal állást. Általában ragaszkodik a naturaszerű részletekhez - olyannyira, hogy gyakran készített fotókat is az általa megörökítendőnek tartott tájról, amit ezután hűségesen élményszerű részletességgel festett meg. Festői módszere tehát a plein air. Ecsetvonásai legjobb képein e részletgazdagság mellett is energikusak maradnak, és f estékf elrakási módja keményebb, feszítettebb, mint Ruisz György puhább atmoszférájú vásznai. (Bányamező, 1962) A 60-as évek elején több tehetséges, fiatal pályakezdő művész települt Kaposvárra. Megújító törekvéseikkel felpezsdítették a kisváros kissé álmatag, megszokott mederben csordogáló művészi életét. Nagy hatású egyéniségként működött köztük Lóránt János, aki a pannon szellemiségű művészektől eltérően a drámai fojtottságú alföldi táj élményét közvetítette. Lóránt erjesztő hatása vitathatatlanul kimutatható a somogyi alkotók művein, így Gerő Kázmérnál is. Festőkéssel újabb, határozottabb fakturális kísérletekbe kezd, fehérrel tört okkereket, Van Dyck barnákat használ. (Kaposhíd, 1966.) A 70-es évek elején festett Domboldal című kép festői értelme sem a színek energikus mozgása, vibrálása, ehelyett inkább a táj szerkezetét, a dombok vonulatait hangsúlyozza okkerek sötétvilágos kontrasztjára építve. Gerő rendkívül nyitottan viszonyult minden új festői módszerre: előítéletek nélkül tudott szembesülni az olyan megoldásokkal, melyek tőle idegenek voltak, és szívesen kipróbálta például egy- egy tanítványának vagy művésztársának adott pillanatban újszerűnek tűnő festékfelrakásait is. A későbbiek során csak azt tartotta meg, amit képvilágába illeszkedően tudott felhasználni. Pedagógiai erényeinek egyik legjobban értékelhető vonása a természetes kíváncsiságon alapuló, jóindulatú tolerancia volt. Kaposváron a 60-70-es évek művészközössége rendkívül szoros kapcsolatban állt egymással, gyakran állítanak ki együtt, jó ismerői és ugyanakkor állandó kontrollálói is egymás munkáinak. E kölcsönhatás egyfajta műhelymunka benyomását keltheti a külső szemlélőben, hiszen Somogy művészete két-három, sőt többoldalú oda-visszahatások együtteseként alakul ebben az időben. Ilyen megtermékenyítő együttmunkálkodás volt Gerő Kázmér életében az az időszak, amikor Völgyi Dezsővel együtt dolgozott a Balázs János szakkör műtér-