Cs. Hegedűs Erika: Gerő Kázmér emlékkiállítás, 1990

mében a 70-es évek elején. Duna-kanyar (1974) című festményén is jól érzékelhető, hogy a korábbi időszakok jobbára naturális ihletettségú komponálást - eleinte Lóránt, majd később színességét tekintve a hozzá közelebb álló Völgyi Dezső hatására az összefogottabb, kiérleltebb szerkesztés felé viszi. Gerő Kázmér életművében a 70-es évek végét, és a 80-as éveket nagyjából egyenletes ívű fejlődés, gazdagodó művészi kifejezőeszközök jellemzik, miközben festészete lényegét illetően alig változik. A korai évek pasztell finomságú modellállástól fokozatosan kompozíció tömörebb, szerkesztettebb felfogáshoz jutott el; a kék-zöld (csaknem monokróm) szinkoloritok expresszivitást sem nélkülöző sűrítéseihez és egy durvább felületmegmunkálási módszerhez, amivel erőteljes hatást gyakorol a szemlélőre. A szenvedély, ami az alkotás manuális szakasza alatt a festőt tüzeli, hajtja, a sűrű vastag csomókkal, széles pasztákban felkent testies festékszeletekben kapott formát, ott forr a vastagon felrakott rétegek alatt és izgalomban tart. Indulatiság, sűrű, tömörítő fogalmazásmód, eruptív kedélyvilág: ez Gerő Kázmér utolsó, érett korszakának lényege. Festőként számára a rajzzal szemben a szín, a tömegekkel szerkesztett perspektívával és térélménnyel szemben a látványélmény volt a fontosabb. Kedves festője, Cezanne életművében is leginkább a modellálás hallatlan finomságai nyűgözhették le. Kékes-zöldes izzású tájain ugyan pillanatnyi benyomásait veti „vászonra" hiszen a látvány inspiratív ereje mindig fontos marad számára, de a hangulatteremtés mögött az erőteljes kifejezés igénye munkál. Legjobb képein a konkrétumot a látomás erejéig tudta felemelni. (Csobánc, 1980; Szőlőhegy, 80-as évek; Zselic, 80-as évek). Az égbolt kobalt és ultramarinkékjeit, a dombok zöldjeit szeletelő „sikok" egymásnak feszülnek, energikusan ütköznek, amiközben a távolban fel-felizzik egy-egy házfal okkersárgája, a víztükörrel vetülő fénycsóva törtfehér sávja vagy egy pipacs vöröses színfoltja. Gerő különösen kedvelt világa a Balaton, vagy a somogyi zselici dombság szelid, enyhe lankái. Legutolsó korszakában is ez a táj a főszereplő - egy-egy kedélyes zsanérra utaló képcím ellenére is. (Szabadszombat, Csacsifogat). Legjobb képei művészeti karakterének két lényeges sajátosságára utalnak: az intim, meditativ lírára és feszültségteli, drámai vonásokra, gazdag koloritbeli erényekre. Ha a kortárs magyar művészet irányzatai között kívánnánk elhelyezni Gerő Kázmér életművét, mindenképpen a Bernáth Aurél fémjelezte pannon tájlíra, a posztnagybányai iskola szigorúan természetelvű festésmódja az, ami behatárolja helyét. Alkotásai az elmúlt évtizedekben a Képcsarnokon keresztül szinte az ország minden részére eljutottak. Közöttük sok az értékes mű, bár - különösen a korai időszakból - néhány egyenetlenebb színvonalú kép is kikerült műterméből. Halála előtt röviddel ismét pasztellel kezdett festeni: kis méretű tájtöredékekben villantja fel utoljára azt a ragyogó színkultúrát, aminek üde levegőssége, puha tónusokban szikrázó foltjai Gerő Kázmér feledhetetlen emlékét őrzik az utókor számára. Géger Melinda Szakirodalom: D.J.: A somogyi festőművészek jelentős fejlődéséről tanúskodik a képzőművészeti kiállítás Somogyi Néplap, 1955. október 4. - Somogyi Pál: Gerő Kázmér festőművész Latinca-képe Somogyi Néplap, 1956. június 3. - Somogyi Pál: Gerő Kázmér két festmény. Somogyi írás, 1960 62.1. - VI. Dunántúli Társlat katalógus 1987. - Horváth János: „Képzőművészek Somogyban - Somogy képzőművészei 1830-1945" Iskola és levéltár - Dokumentumok a szülőföldről - 32. szám 1990; Kiadó: Somogy Megyei Levéltár és Somogy Megyei Pedagógiai Intézet 1990. Kaposvár - Somogy Megyei Múzeum Képző és Iparművészeti Osztályának fotó és dokumentumtára - Gerő Kázmér 1920-1988; Somogyi Néplap, 1988. december 7.