V. Delast Elena festőművész kiállítása, 1986

A madár, mióta az ember megteremtette a művészetet, mindig jelkép volt. És nem csak a művészetben, hanem a "köznapi" gondolkodásban. Jelképi je­lentése nagyon sokrétű, de alapvetően kötődik a szabadság fogalmához, a vidám hangulathoz és mindig erősen töltött érzelmileg. A madár valahogy mindig kedves a szívünknek. Éppen ezért a halott madár látványa szívbe­markoló, nem hagy, nem hagyhat közömbösen. Énrám még a 140 millió éve élt Archaeopterix Litograpica lenyomata is egészen más, szomorú hangulatú benyomást tett, mint a puszta kiváncsiságomra ható egyéb őslénymaradványok. És ha halott madarat látok a földön, mindig fájdalmas érzés nyilall át rajtam. Csodálatosan szép, finom ceruzarajzokat készít e parányi kadáverekről; precízek anatómiailag, jól szerkesztettek képileg, érzékeny gondossággal vannak megrajzolva ... de nem ez a lényegük. HALOTT MADÁR, elnémult madárdal, félbeszegett repülés, elvágott jókedv. Ezeket érzem e rajzok lát­tán, és csak ha már lecsillapodott kissé a madár halála okozta fájdalom, ve­szem észre e céruzarajzok szakmai és művészi kitűnőségét. Itt és most, V. Delast Elena e kicsiny egyedi grafikáinál először a hatást érzem, s csak jó­val később veszem észre, hogy mi is hatott . . . V.Delast Elena is szemmel láthatóan hasonlóan érez. Csakhogy benne meg­van az a művészi többlet, hogy az érzéseit, az érzései tragikumát rögzíteni tudja és továbbadja fájdalmas gondolatait a vidámság, a madárdal elmúltáról, elhaltáról . . . Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: Fiaim, csak énekeljetek! /Tompa Mihály: A madár, fiaihoz/

Next

/
Thumbnails
Contents