Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

rátáknak megbizzsen a talpuk, elfelejtik a programot, el Vázsonyit, s negyed óra múlva vígan táncolnak az aranyborjú körül. Leszavazzák a nyilvános árlejtést, leszavazzák az istent az égről, leszavaznak mindent Ötér'. 7/a És mikor Vázsonyi lejön a hegyről, nem tehet egyebet, csak a fejükhöz vághatja a tízparancsolatot, amire a demokraták törvényei vannak felírva. A demokraták azonban nem törődnek a fejükkel, mert ők már régen nem a fejükkel, hanem a hasukkal gondolkodnak s alig várják az újabb alkalmat, hogy Vázsonyi újra fölmenjen a hegyre, a jó istennel tanácskozandó, van már nekik eldugva egy eltörhetetlen aranyborjújuk, azt előveszik és kezdődik megint a tánc. Ez alkalommal a javadalmi illetéket táncolták körül, amit a főváros hivatalos nyelvén ezért hívnak javadalmi illetéknek, hogy senki meg ne tudja, hogy itt a helypénzről van szó, azokról a tíz-húsz krajcárokról, amiket a piaci árusoktól szed be a főváros. Nem is szed, hanem szedet. Már ez maga egy darab avas középkor. A főváros szedhet helypénzt, de hogy e helypénzszedésen privát-vállalkozó nyerekedhessen, az csak nem lehetséges. Akkor menjünk egy lépéssel tovább és adjuk bérbe a fővárosi adókat is. Bizonyára lesz rá vállalkozó, különösen, ha kéz alatt adják ki e publikánusi tisztet. Adjuk bérbe a hídpénzt, adjuk bérbe mindazokat a nyúzásokat, amiket csak a közösség tesz elviselhetővé. A köz még valahogy' megnyúzhatja az egyesembert, mert jogcímeket tud felmutatni. De hogy a nyúzás üzletté váljon, azt voltaképpen még akkor sem nézhetjük el, ha a nyúzás jogát a legtöbbet ígérőnek adják oda. Hát még mikor a legkevesebb-ígérőé lesz, mert e legkevesebb ígérő a legjobban kenő ? 57