Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

hogy nem. Ha tehát a nyilvánosság beavatkozott, egyetlen tennivalója van: felvilágosítani a nyilvánosságot arról, hogy olyan ajtót nyitott ki, amely kulccsal volt bezárva, de hogy mi van az ajtó mögött, azt semmiesetre sem szabad megmondani. A nyilatkozat tehát, amit ilyen esetben a magánember tehet (mert mint házasuló fél az író is magánember) csak így hangozhatik: "Lapok azt írják, hogy nőül vettem X. kisasszonyt. A lapoknak nincs közük ehhez, legalább addig nincs, amig föl nem kérem őket hasonló közlésre, amikor pedig azt akarom, hogy e közlésnek társadalmi és szokásjogi következményei legyenek." Ezt a nyilatkozatot is sokkal rövidebben lehet megtenni,úgy, hogy: sehogy. Mert amilyen megtisztelő lehet valakire, ha nyilvánosan nőül veszem, s amilyen közömbös, hogy nem veszem nőül, olyan megalázó, ha nyilvánosan kijelentem, hogy igenis nem veszem nőül. És ha kínos, hogy más emberek a magánügyemről beszélnek, duplán kínos, ha én magam is beszélek róla. Gyötrelmes. S ebbe a magam is beszélek című állapotba csak akkor mehetek bele, hogyha az más emberek beszéde, ha megfelelne a valóságnak, engem a közmegvetésnek tenne ki. Ellenkező esetben, aki magánembernek érzi magát, s aki nem érzi magát annak, az nem ember, nem nyitja ki a magánéletét, hogy, minden kereskedő-ifjú, minden hordár és minden kávéfőzőlegény bepillanthasson és megtárgyalhassa. Mert ez halásos érzés. A közszereplőt a köz állandóan közszereplőnek érezheti, de aki magát is folyton közszereplőnek érzi, annak vége van. Az nem külön ember, csak kisugárzása a tömegnek. Semmi. Ha a tömeg megszűnt kisugározni őt, ő megszűnt a világon lenni. Ezért mondom magának, édes nyárspolgártársam, hogy Molnár Ferenc nem nyilatkozhatott. 47