Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

Ha Gábor Andor bécsi, berlini és moszkvai emigrációja idején naplót írt volna, ahogy azt például Balázs Béla tette vagy végleges hazatérése (1945) után memoárban, regényes önéletrajzban számolhatott volna be élményeiről, mint például a hatvanas években Nádass József Láng és korom című művében - hogy csak a kortársakat és barátokat említsem -, talán nem lett volna szükség e jobbára magánjellegű levelek kiadására, s többet tudna a kívülálló szemében néha csak kíváncsinak, tiszteletlennek tűnő irodalomtörténész, irodalomtörténet Gábor Andor életéről, hétköznapjairól, emberi kapcsolatairól, lelki-eszmei fejlődéséről, belső éréséről az emigrációban. 1921-ből fennmaradt ugyan egy memoár-töredéke, A véres augusztus és ismertek a Tanácsköztársaság bukása után a gyűjtőfogházból, majd a hot. hste.s vizsgálati fogságból írott börtönlevelei (ÍV), s ezek is jelzik már azt a mély szemléleti változást, amelyet az ellenforradalom segítségével restaurálódó úri Magyarország véres diadala, a fehérterror rémtettei váltottak ki belőle. A börtönből kiszabadul ugyan 1919 őszén, de egyéni szabadsága állandóan veszélyben forog, s íróként, publicistaként némaságra van kárhoztatva. Néhány hónapig Pesten marad még, segíti a letartóztatott kommunistákat élelemmel, ruhaneművel, majd 1919 decemberében, amikor az elvtársak megszervezik számára a menekülést, Bécsbe emigrál. Az emigráció évei alatt válik a munkásmozgalom képzett harcosává,

s feleségének, Vidor Ferikének írott leveleiben is pontosan nyomon követhető az a folyamat, melynek során megszűnik számára a közélet és magánélet kettőssége, és a személyes élet mintegy megszűnik, eggyéolvad a közélettel, a közügyek szolgálatával, a mozgalmi munkával, és irodalmi munkássága, 124