Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

őt gyűlölő Elza kezét végül mégis megkérve - féreggé alázza magát, akkor persze elfogadhatjuk azt az amorális tényt is, hogy a nacionalista szólamokban jelentkező uszító hadjárathoz, amelyet Rózsa Rezső ellen a véletlen indított el lavinaszerűen, most már - bár eddig megismert jelleméhez nem éppen illik ez a legegresszívebb és legbecstelenebb eszközökkel Senki képviselő is csatlakozik. Ennek a "magyar Dreyfus-ügynek" az írói intonálása azonban szélsőségesen túlzó, karikírozó módszerrel történik - a józan realizmus helyett. Hűvös, ironikus ábrázolásmódját feladva, maga az író is közvetlenül megszólal itt, s bizony csak egy pamflettbe illő "igazság" az, amelyet a korabeli Magyarországról megfogalmaz: "Egy egész kultúrától és elrugaszkodott cigánynaturalista ország beteg barbárságának gyújtópontja lett a Rózsa-ügy." A józan realizmus megközelítésével ugyanis egészen más jellegű eszmei küzdelmet ábrázolhatna Gábor Andor, olyan politikai csatateret, amelynek légköre, párbajstílusa adekvát lenne a Monarchia világával. Mert a századelő világára egyáltalán nem jellemző, hogy a jobboldal által megtámadott, hazafiatlansággal vádolt gondolkodó mellett ne sorakozzanak fel a magyar szellemi élet legjobbjai, s hogy maga a vádlott se legyen képes védekezni. Gondoljunk például csak arra, hogy Ady Endrére hányszor támadtak rá hazafiatlanság, magyartalanság vádjával a jobboldali sajtó és politika prominens személyiségei, s maga a költő - széles eszmei tábort tudva maga mögött - milyen kemény hangon vágott vissza mindig. Senki Jánosnak a Rózsa-ügyben játszott szerepe Elza személyiségéből is patologikus reakciókat vált ki. Hozzámegy az újsütetű báró Frideczkyhez, de csak azért, hogy megkínozza, testét, 99