V. Dunántúli Tárlat, 1984

Hogy miként kell jó mecénásnak lenni, arra nincs örökérvényű recept. Mindazonáltal mégsem vakrepüés, mert vannak átadható-átvehető tapasztalatok, megszívlelhető tanulságok. Ezek gyümölcsözőek is, ha a műpártoló igyekezet nemcsak túltekinteni képes saját ügybuzgalmán, hanem kettős — kölcsönható — figyelemmel, az alkotásokból kiindulva, a közönség felől és felé fogalmazza meg szándékait. Igaz, jóval könnyebb erről a szentenciát megfogalmazni, mint a dolgot jól megvalósítani. Mert ez rendszerint nem ab ovo magától trtetődő. Képzőművészeti életünk rendezvényeinek sokasága láttán gyakran és joggal fogalmazódik meg (korántsem csak a kritika részéről), hogy: a kevesebb több lenne. Somogyban, s meglehet nemcsak itt, okulnunk lehetett, kellett kudarcainkon is. Ezzel nem állítom, hogy a tévedhetetlenség boldog állapotába jutottunk volna már, ám ezúttal a Dunántúli Tárlatokra gondolva: világosabbak, egyértelműbbek, felmérhetőbbek azok a feltételek, amelyek sikeres vállalkozást ígérhetnek. Köszönhető ez jelentékeny mértékben a IV. Dunántúli Tárlatnak, ameíy szerintem a megelőző, megolajozó három, tiszteletet és hitelt érdemlő, ám eltérő színvonalú próbálkozás után eddig a legsikeresebb 'olt. Azért volt az, mert szigorú válogatás követte a valóban országrésznyi tájékozódást; izgalmas felépítésben valósította meg vállalt értékközpontúságát. Jóllehet vitákat is kiváltott — minden bizonnyal ez most nem lesz másként — mégis; biztonsággal, markáns hangsúlyokkal, átgondolt dukomentációval teremtette meg az ér» demi tájékozódás, az eligazodás lehetőségét. S ez nemcsak „kihívás" a folytatásra nézve, hanem mindenekslőtt jó indítás is. Az említett tárlat főrendezője Rideg Gábor ezt írta az 1981. évi katalógus előszavában: „A művészetnek szeretnénk fórumot teremteni a Dunántúlon, amelynek nem célja, csak megvalósítási formája, hogy a Dunántálon élő művészeknek kínál megnyilatkozási, véleménynyilvánítási lehetőséget." Azért az idézet, mert alapvetően ezt az alapállást, a lehetséges rendezőelvek eme logikáját vették alapul a mostani folytatók is. A Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága ugyanis nem a közreműködő-kivitelező szerepét, hanem a rendező házigazda szerepét is vállalhatja, megfelelő személyi feltételekkel. Pogány Gábor művészettörténész — aki a korábbi tárlatok szigorú bírálója is volt — vezeti azt a szakmai közösséget, melynek (mostani összetételében) e tárlat ,.dunántúli léptékű" háttér-vizsgamunkája is. Az idézett alapállás tehát nem változott, jóllehet a megvalósítás korántsem másolata a megelőző tárlatnak. Az V. Dunántúli Tárlatot Somogy megye Tanácsa a Művelődési Minisztériummai, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségével, a Művészeti Alappal, a Magyar Képző- és Iparművészek Észak- és Dél-dunántúli Szervezetével együttesen hirdette meg. A két területi szervezet égisze alatt dolgozó szövetségi és alap-tagok, valamint a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Dunántúlon élő tagjainak munkáit várták: az utóbbi három évben készült alkotásokat, műfaji megkötöttség nélkül. A korábbi idézet mellett, talán az utóbbi megjegyzés is érzékelteti, hogy a tárlat dunántúli jelzője — mostmár hagyományosan - inkább a rugalmas keretlehetőségekre utal. Nem kíván magára erőltetni merev tematikai kötöttséget; „pannon tradíciót" vagy tendenciózus tájegységi „színezetet". Ez önmagában véve is ellentmondana a Dunántúl változatos históriájának, a sokarcú természeti, etnikai és településbeJi környezetnek. Igaz ugyan: nem érdektelen számunkra az, hogy a történeti és jelenlegi környezetnek van-e szuverén, művészeti jelenléte a müvekben, de együtt azzal, hogy más dimenzióban, milyen más törekvések, irányzatok, felfogások és értékek öltenek testet az alkotásokban. Nagy örömünkre, a területen dolgozó mintegy kétszázötven művész közül százötvenkét alkotó, több mint négyszáz munkával válaszolt a felhívásra. Talán nem elhamarkodott következtetés, vagy dicsekvés arra gondolni, tisztelettel adózva a megelőző erőfeszítéseknek is, hogy a Dunántúl művészeinek egyre hangsúlyosabb jelenléte a tárlaton, a tárlat egyre hangsúlyosabb „jelenlétéhez" vezetett körükben is. Ha csak a mennyiséget vesszük alapul, már az is jelentékeny „feladvány" volt a hosszan vitázó, kellő szigorral értékelő bíráló bizottságnak. A zsűri százhét művész kétszáztizenkét alkotását javasolta kiállítani. Úgy tartjuk tehát, hogy megyénk képzőművészeinek ama kezdeményezése, amely az első tárlatot többek között a közös bemutatkozás, az együttes megméretés, a művek által lehetséges kapcsolatteremtés szándékával ösztönözte 1973-ban, most is valóságos lehetőséget, fórumot kap. Miként továbbra sem elhanyagolható körülmény az, hogy a tárlat alapján célszerű megvitatni közös szakmai gondokat, s a továbbiakban Is lehetséges vitatkozni alkotótelepekről, ipari formatervezésről, dunántúli városépítészetről ... Nem ünneprontás megvallani, hogy a beküldött művek nagy száma mögött nem áll még arányos, egyenletes eloszlású műfaj skála. Pontosabban: az alkotások műfaji csoportosításban nem egyforma relevanciával adnak „hírt" a különböző területeken folyó értékteremtéstől. Széles és gazdag spektrumot mutat a festészet és a grafika; szerényebbet, vázlatosabbat az iparművészet — textil, kerámia, üveg — és a plasztika. Ez nem a kiállított művek minősítése, hanem a hiányok jelzése. Egyúttal arra utal, hogy két tálat közötti időszakban milyen irányokban kell konzekvensebbé tenni a tájékozódást, a kapcsolattartást, a szervezést. í