Kemény Zoltán: Dunántúli tárlat, 1981

д fi rendező szervek szándeka szerint a jövőben rendszeres kiállítási fórum lesz a Dunántúli Tárlat. Háromévenként kerül majd megrendezésre, az országos kiállítási programba illeszkedő, kiemelt képzőművészeti eseményként Bár, mint sorszáma is jelzi, nem előzmény nélkül kerül sor erre a kiállításra, de mint periodikusan ismétlődő rendezvény, hagyományát most kell megteremteni, egyben jövőjét biztosító rangját, amely színvonalával mind a közönség, mind a képzőművészek közösségének érdeklődésére méltó — az előbbi jóindulatú támogatását, az utóbbi, önbecsüléséből fakadó, minőséget biztosító részvételét megnyerve. Vajon minek a fóruma kíván lenni a jelenlegi kiállítás és, az ezt követők sorozata? A dunántúli művészeté, a dunántúli művészeké, vagy a művészeté, a Dunántúlon? E kérdések szófacsaró játékának tűnve az első pillanatban talán érthetetlennek, egyszersmind értelmetlennek. Véleményem szerint azonban nagyon is lényeges problémát érintenék. A válaszból talán az is kiderül, hogy miért. A művészetnek szeretnének fórumot teremteni a Dunántúlon, amelynek nem célja, csak megvalósítási formája, hogy a Dunántúlon élő művészeknek kínál megnyilatkozási, véleménynyilvánítási lehetőséget. Mert a művészet alapvetően egy meghatározott magatartásból fakadó vélemény 'kinyilvánításának formája kell, hogy legyen. A művész etikailag, világnézetileg, személyiségének teljessége által determinált reagálása a mindenkor adott valóságra, 'környezetének tényeire, emberi 'kapcsolataira, tágabban a társadalom problémáira. E műben 'megfogalmazott vélemény alapján fedezheti fel a közönség, amely csa'k véleményre tud véleménnyel reagálni, a számára még ismeretlent, vagy sajátíthatja el új igazságait, szépségeit a már ismertnek. Mivel nincs különálló dunántúli valóság, így nem is lehet ilyen megkülönböztetett értelemben dunántúli művészetről sem beszélni. Természetesen a táj, az emberi és természeti környezet sajátszerűvé színezhet egy művészi megnyilvánulást, de nem tehet különállóvá, és nem is uniformizálhatja a különböző művészi kifejezéseket, „hanghordozásokat", így hát a kiállításon hiába is keresnénk valamiféle stiláris, megformáltságbeli egységet, szemléletileg is csupán nagyon áttételes módon rokoníthatók az egyes alkotók és alkotások. Hiszem, hogy Tárlatunk egy országrész részekre nem osztható képzőművészetéről hiteles áttekintést nyújt, még akkor is, ha a területen élő, hivatását „bejegyzett" foglalkozásként gyakorló közel két és félszáz művész megközelítően fele kapott csak nyilvánosságot a kiállításon. Ez részben a szereplési szándék hiányának (a távolmaradásnak különböző okai lehetnek, nem csupán az esetleges érdektelenség), részben a válogatás magasra állított mércéjének a következménye. A zsűri szigora nem kirekeszteni, ä jövőt tekintve különösen nem elijeszteni akarta a műveiket beküldő, ám ezúttal mégsem szereplő alkotókat, inkább arra kívánta sarkallni őket is ezzel, hogy a következő alkalommal a kiállítási fórum színvonalához, és nem utolsósorban önnön tehetségükhöz méltóbb művekkel pályázzák meg a részvételt. A dolog_kölcsönös: csak igényesség és a minősítésben megmutatkozó következetesség biztosíthatja a szereplés rangját, és csak jó művek teremthetik meg a fórum művészi, erkölcsi hitelét. A Dunántúli Tárlat nemcsak abban az értelemben törekszik valamiféle komplexitásra, hogy több műfaj, művészeti ág (képzőművészet, iparművészet, ipari művészet) fóruma kíván lenni, hanem több, „társult rendezvényt" próbáltunk szán-