Knézy Judit: Somogy néprajza II. • Anyagi kultúra, 1980

Szuhay Péter: Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására

XIX. században is szívósan élt, nem is beszélve a vendégszerető tulajdonságáról. A ,,nem is igen szorgalmas" meghatározás az ország többi lakójához viszonyítva azonban kimondottan szorgalmast jelent. Egy rövid, de annál fontosabb megjegyzés olvasható a horvátokról: „A horvátok csaknem mindenben a magyar szokást és öltözetet vették be, a szarvasmarhát igen szeretik és azzal nagy kereskedést űznek".

60 Ha Fényes mindössze ennyit tartott fontosnak megemlíteni, valóban arra kell gondolnunk, hogy a marhakereskedés képezte a horvátok gazdaságának bázisát. A külső szemlélő előtt a horvát népesség kezd hasonlóvá válni a magyarokhoz, megindulhatott tehát a kulturális asszimiláció. Csorba József vármegyei ismertetéséből csupán néhány adattal tudjuk kiegészíteni Fényes összefoglalóját. Megerősíti és pontosítja a nyugati országrész kereskedőinek fontos szerepét. A megyének „Sertvése száma egy időben kisebbedett, midőn a birkatenyésztési buzgóság miatt, ennek tartása a nagy uradalmak tenyésztési sorából kimaradt... A szegényebbek mindig nevelnek annyit, menynyi háztartásukra elég, sőt erdős vidéken р. o. az igali, karádi járásban különösen pedig a Dráva melléken kereskedésbe is jut, midőn ősszel, tavasszal a Sopron vidékiek felkeresik és elhajtják".

01 A sertéstartás még a XVIII. században jelentkező birodalmi igények hatására vált ilyen jelentőssé, s mindaddig, amíg a juhtenyésztés a nagybirtokon nem jelenik meg, töretlenül növekszenek a falkák. A paraszti gazdaságban nem tenyésztik az új fajta merinói juhot, így a sertések is megmaradnak, de mivel ez a nagybirtokon elveszítette becsét, az uradalmak lassan-lassan a parasztok kondáit is kezdik kiszorítani az erdőkből. A XIX. században egyre kevesebbet kell a parasztnak a vásárra járni, mert házhoz jönnek portékáiért. A bécsi és soproni „tikászok" ugyancsak felkeresték a falvakat - szintén ősszel és tavasszal - főleg csibét, kappant, kakast, pulykát keresve. A horvát falvakban - a parasztok előadása szerint - e században sokan foglalkoztak „tikászattal". Mire jöttek a kereskedők, a környező falvakat bejárták, baromfit, tojást összeszedtek, és meghatározott helyen - ez egyre távolabb került a falutól - átadták nekik. Mint látható volt, ezen szerzők adatai néhány ponton gazdagították ismereteiket, és számos, előzőleg leírt részt igazoltak, megerősítettek. Mindezekből jogosan tűnik a két gazdasági-kulturális modell használata és megkülönböztetése. A kapitalizmus kezdeti időszakában e különbség csak erősebbé válik és indokoltabbá lesz a kettősség használata. A következőkben ezt a fejlődést kívánjuk bemutatni, továbbra is a gazdasági és nem az etnikai különbségek szem előtt tartásával. A jobbágy-felszabadítás, majd a későbbi birtokrendezés lényegében megteremtette a parasztság számára az önállósodást, egy szabadabb fejlődés lehetőségei kezdtek kibontakozni. A társadalom tagoltsága miatt azonban ezek a lehetőségek természetesen többirányúak lettek. A vizsgált községeknél az a két típus, amit a feudalizmus során tapasztaltunk, változva bár, de megmaradt. A protestáns falvak többségükben kapitalizálódó birtokos parasztságot foglaltak magukba, míg a katolikus délszláv falvakban az ilyen paraszt alakja esetleges, helyét inkább a differenciálódás alsó lépcsőjén elhelyezkedő rétegek foglalják el, s elsősorban a kisparasztok és a bérmunkások tömegei jellemzik a falu társadalmát. A protestáns falvakra a teljes mértékben a megélhetésen túli gazdaságra, gazdálkodásra orientáltság, s a reprezentációs szféra nagyfokú fejlesztése jet*' 195