Knézy Judit: Somogy néprajza II. • Anyagi kultúra, 1980

Szuhay Péter: Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására

Berzencére és Babóosára is telepített már a török szolgálatába szegődött martalócokat és jobbágyokat, akik délszlávok voltak.

6 Az 1767-es urbárium rendezések összesítésében a következő délszláv többségű helyek szerepelnek:

7 Agarév, Arács, Babócsa, Barcs, Berzence, Bodvica, Bolhó, Háromfa, Heresznye, Bélavár, Tarany, Vízvár; Fényes Elek

8 a marcali járásból magyar-horvát mezővárosnak tartja Berzencét, magyar-horvát falunak többek között Beleznát, Zákányt; horvátnak az Alsó- és Felső-Gyékényes egyikét. A babócsai járásból magyar-horvát mezőváros: Babócsa, Nagy-Atád, falu Péterhida, Henész, Bolhó, tisztán horvát falu pedig Agarév, Aracs, Bélavár, Bodvica, Háromfa, Heresznye, Tarany, Vízvár. Meg kell jegyezni, hogy Fényes Somogy megyében még beszél sokácokról, értve alatta pl. a szigetvári járásba tartozó Lakócsa, Potony stb. falvakat; és tótokról, így a kaposi járásból Táska, Tótszentpál. Mindenesetre az igen fontos tény, hogy a délszláv népességet Somogy területén ilyen differenciáltan tárgyalja, meggondolva, hogy az említett három csoport mind Horvát-Szlavónország-i volt, egyaránt katolikus, és horvát. A későbbiekben a Fényes által horvátnak tartott Tarany Csánkinál vendként szerepel,

9 gyűjtésünkben Aracsról is ezt hallottuk a helybeli parasztoktól. Ezekben a falvakban a nyelvváltás nem egyidőben zajlott le, legkorábban Atád környékén, a megye beljebb eső területén, legkésőbb a folyó mentén. Ennek okaira azonban még kitérünk. Viszonylag jelentős számú délszláv népesség lakta a vizsgált területet, jobbára egy tömbben helyezkedtek el, de nem jelentettek szoros egységet, vagy élesen elkülönülő csoportot. Magyar falvak: A délszláv terület településeit szinte körbevették a magyar falvak, nyugatról evangélikus és református, és kezdetben kevés katolikus, északról és keletről szintén református, elszórtan pedig katolikus falvak. Elsősorban a református falvak domináltak számban és gazdasági súlyban egyaránt. Jelentős német helység volt Szulok és részben Barcs is a terület keleti részén. Azoknak a gazdasági különbségeknek, melyeket a XIX-XX. században tapasztaltunk, egészen a török hódoltság körüli évekig vezethető vissza az eredete. A Dunántúlnak ez a része, viszonylag korán, Szigetvár elestével szinte egyidőben kerül a török hadsereg és ezen keresztül a török államigazgatás kezére.

10 A vizsgált területen elsősorban Babócsa és Berzence várai játszottak fontos szerepet. A „török kezére" először 1555-ben kerül Babóosa, a következő évben azonban ismét a magyar hadseregé, s az mindaddig, míg 1566-ban Szigetvár bevételével együtt Berzence és Babócsa is hosszú időre a török államszervezet részévé nem válik. Különösen Berzence lesz fontos közigazgatási székhely, egy járás központja. A két város közül egyik sorsa sem volt nyugalmas, illetve a körülötte megtelepülő népesség sem élt biztonságban. A királyi Magyarország és a Török Birodalom határa Nagykanizsánál húzódott, a határ azonban csak elvileg tekinthető állandónak és nyugalmasnak, hisz a portyázások nem tekintették a határt mérvadónak. A török uralom kisebb megszakításának tartható az 1594-es sikeres visszafoglalás a fent említett mindkét településen. Ez rövid életű volt. A török népesség mellett idegen népességet, főleg délszlávokat említenek a források, és arra kell gondolnunk, hogy a török hatalom ezzel a termelést akarta valamelyest biztosítani. Ezen népesség termelése azonban korántsem tartható egyenletesnek és folyamatosnak, hisz a Babócsa és Berzence közti terület az, ahol 186