Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978

felé gyöngyvirágot szedni. A fiú hetenként egypárszor elment a leányos házhoz egy kis beszélgetésre. A virágfakasztó tavaszi időben aztán valahol felcsendült a nóta: „Nincsen rózsám, nincsen annyi hajad szála, Ahány csókot adtam pici piros szádra ... Áldjon meg az isten, adós nem maradtál, Mint az égi csillag, annyi csókot adtál." Ha falusi legény udvarolt a pusztai lánynak, nem vehette el, a szülei ellenezték. A leány így kesergett: „Azt fogadtad, hogy elvesző!, Ősszel, ha elszántol-vetöl. Álnok legény megcsaltál!" De a becsületes, szegény majori fiút is kiutasították, mikor a falusi gazdaleánynál az első látogatást tette: „Egyszer voltam házatoknál, mindörökre eltiltottál, Gyászt hozott rám a szerelem, mindörökre viselhetem. Csak egyetlen szót szóltál, több ez az egymilliónál; Ez az egy szó édes szádon, legkeserűbb a világon." A fiatalok hétvégi „muzsikában" élték ki magukat. Ott ilyen nótákat „dalloztak": „A szántódi kastély előtt van egy tó, Abban fürdik három fekete holló. Mindig fürdik, mégis sáros a tofla, Most vagyok a szeretőmmel haragba." Büszkék voltak arra, hogy már keresnek. Azért vígan énekelték: „Kérges a tenyerem, a tenyerem, Azzal keresem a kenyerem. Azzal keresem a télire valót, Babámnak a sárga cipőre valót." A tánc pihenőjében lassúbbra váltottak: „Béres vagyok, béres, béresnek szegődtem, Sej, itt az új esztendő, jön a szekér értem. r Sajnálom ökrömet, a járomszögemet Sej, a pusztán hagyom régi szeretőmet". 103