Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978

Szórakoztatták azzal is, hogy a talpát, kezefejét, arcát madártollal, fűszállal, virággal megcirógatták: „Ciróka, maróka, ciróka, maróka!" Mikor álldogálni kezdett, így bátorították: „Áll a baba, áll, mint a gyertyaszál!" Vagy: „All az isten babája! Áll-áll az isten babája!" Hogy az állást gyakorolja, felfordított hokedliba állították. Ott fogózkodva eltipródott jó darabig. Ezzel erősödtek a lábai. Az első bizonytalan lépéséknél az édesanya vagy nagyobb leánytestvér leguggolt, kitárta feléje karjait és kedves hangon így hívta: „Ki jön az én házamba? Ki jön az én házamba?" A kicsi, karjaival egyensúlyozva, végül beesett az ölbe. Elkapták, nagyot nevettek. Ha már járni tudott valamelyest, azt mondták neki: „Jár a baba, jár, ide is talál!" És mindig messzebb mentek tőle, hogy gyakorolja a járást. Bújócskát is játszottak vele. Elbújtak és kérdezték: „Kukucs, kukucs, hol vagyok?" A kisgyermek ámuló szemekkel indult el a felfedező útra és nagyot sikoltott, mikor a búvót megtalálta. Az udvaron, a gyepen a kisgyermeket meg hintáztatták. Elkapták kezétlábát és úgy hintáztatták: „Hinta-palinta, hinta-palinta!". Aztán óvatosan leveregették popsikáját a földre: Zsúp, zsúp, kender zsúp, ha megázik, 'kidobjuk!". Erre nagyot lendítettek rajta. Ismeretes volt egy másik szöveg is: „Hinta-palinta, régi Duna, kis katona, ugorj a Dunába!" És úgy meglendítették, mintha valóban a Dunába akarták volna dobni. Máskor kezeinél fogva fölemelték és úgy vitték, cipelték: „Gólya viszi a fiát! Gólya viszi a fiát!" Amikor ezt megunták, a gyermekek láncban összefogódzikodtak, közrefogták a kicsit, és világjáró léptekkel megindultak: „Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csüccs!" A végső szónál valamennyien a földre guggoltak, vagy szándékosan el is estek. A pusztai gyermekek a természet nyitott tenyerén nőttek fel. Az apróbb állatokat hamar megismerték. A csigának énekeltek, hogy dugja ki a „szarvát". Az első fecske után ezt kiáltozták: „Fecskét látok, szeplőt hányok, selymet gombolyítok!" Közben kezü'kkel mosakodó és gömbölyítő mozdulatokat végeztek. Ha jártukban-keltükben elbújt a nap, felcsendült ajkukon a kérő szó, a naphivogató: „Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a kis bárány majd megfagy!" És a pusztai gyermekek, akik rácsodálkozó szemmel nézték a természet jelenségeit, szépségeit, nem ismerve még az élet valódi nehézségeit, szívbeli kérést kiáltottak fel a majorudvar felett átrepülő, árnyékával együtt átsuhanó gólya után: „Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!" S a konyhából, a tűzhely mellől kiforduló cselédasszonyok kitekintették egy percre az udvarra, elmosolyodtak, elgondolkoztak a hallottakon. A testvérke utáni vágy, a nagyobb család biztonsága és melege éltette a gyermekek eme kívánságát. A kisgyermek legelébb ezeket a szavakat értette meg: mama, papa, csecse, baba. A mama a szoptatást jelentette, a papi a tejbedarát. A pipi a kiscsibét, a búbecce a borjút, a paci a lovat. Testvérei nevét így mondta ki: „Pitti, Janti, Juitta". A szomszéd gyerekekét: „Dűli, Bozi, Telka". A gondos szülő rendes kiejtésre szoktatta gyermekét. Mikor pedig iskolás korú lett, féltő szeretettel engedte e! a messze iskolába. A „Jár a baba, jár!" csak kedves emlék maradt. A gyermek az iskola felé már a sáros utakat taposta.

139 100