Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978

1842-ben építtette meg a „kastélyt" a jószágkormányzó és intéző számára. Az állattenyésztés föllendítése érdekében egymás után épült fel: a 26 öles ököristálló, a 21 öles tehénistálló és a 20 öl hosszúságú, téglából rakott sertésól. 1846-ban az építkezéseket a lóistálló felépítésével gazdagította. Ugyanebben az évben készítették el a puszta egyik jellegzetes épületét, a 26 öl hosszú, kétsoros kukoricagórét, amelynek alját szekérszínnek képezték ki. A jószágkormányzó lakását a domb északi előterébe, az ökör- és tehénistállót a majorság déli szélére, a lóistállót és a górét a majorudvar négyszögének lezárására az északi, illetve a keleti oldalra építették. 1848-ban felépült a mai nagy borospince is, a kormányzói lak közelében. Két hosszú folyosóját — kettős T betű szerűen — hátul egy harmadik köti össze. A pincében a kőhegyi és egyéb apátsági szőlők borait tárolták. Az építkezésekhez a csikaszai és jabai téglavetők ontották a téglát (T. A. jelzéssel). A csikaszai téglavetőben egyszerre 30 000 tégla is izzott. A gerenda- és faanyagot a közeli tölgyesek adták, a góré építéséhez szlavóniai fenyőt is használtak föl. Az építkezések befejezése után a gyümölcsösöket újították föl. Gyümölcsaszalót is építettek. A berken keresztül, a régi út nyomán új töltésutat építettek, hogy a puszta lakóit és fogatosait a nagy kerülőtől és fölösleges időtöltéstől megmentsék. A gazdaság fellendült. A ménes már 1832-ben híres volt. 1848-ban nagy hírnévnek örvendett a szarvasmarha-állomány és a bivalycsorda.

64 Ez volt az az időszak — a sok-sok század minden küzdelme után — amelyben, úgy látszik, teljesült az alapító király álma: gulyák méláznak q gazdag legelők füvében . . . Ménes vágtat a Balaton menti legelőn . . . Sertéscsordák lustálkodnak a makkos erdők árnyában ... Halászok hálói roskadoznak a tehertől... Jobbágynépek szorgoskodnak az egész határban; négyesfogatú szilajok után nyikorog az eke és tárul a barázda... Kérges tenyérből hull a mag, bokrosodik a búza, árpa... Majd peng a kasza, csorbul a sarló, az aratás érleli kincseit. . . A kaszálókon is nehéz rendek sorakoznak. , . A szérűskertekben emelkednek az osztagok, a nyomtatás monoton üteme hallik. .. A kőhegyi szőlőkben zamárdi, endrédi emberek, asszonyok, lányok hajladoznak a tőkesorok között, hogy az Európa-szerte híres „zöldszilváni" olajos-zöldes bora majd a palackokba kerülhessen. Jószágkormányzók, intézők, kasznárok, uradalmi majorgazdák irányítják a széles körű munkát, hogy egy szem gabona félre ne essen, egyetlen állat el ne hulljon, az erdő is adja ki lelkét, hisz a határt gazdag, évszázados humusz fedi, eleget pihent már. Az emberek is szívósak, hisz ők is ebből a televényből fakadtak. Együtt nőttek, erősödtek a vadon nőtt diófákkal, amelyek a gyepű bozótjában is megerősödtek, és gazdag termést hoztak. És a nép, a hajdani jobbágytisztek, udvarnokok késői unokái, összekeveredve más vidékről ide telepedett, munkát és megélhetést kereső családokkal, végre biztos gyökeret vertek ezen a birtokon, mely erejüket kihasználja ugyan, de este a cseléd mégis elégedetten törli le homlokát, ha meglátja családja asztalán a párolgó ételt, s megszegi a kenyeret, amit asszonya sütött, és amit az asztal köré települt, egymást követő gyermekek és a fiúi szeretetből eltartott kiszikkadt, remegő öregek úgy várnak. 33