Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
vászon házilag történő szövése is12 - csak kevés takács működött. A legvirágzóbb takácsipart az iparosuk Balaton-felvidéki járásokban találtam. A csizmadia ipar kiemelt központja ekkor - az i külön tárgyalt várost is számítva - Zalaszentgrót, ahol 61 mestert írtak össze 55 segéddel és 309 Ft jövedelemmel. Feltűnően magas a jelentés szerint a szabók száma és jövedelme is: a 20 mester 124 Ft jövedelmi adót fizetett. Iparosainak számát tekintve 1876- ban Szentgrót a megye második legnagyobb helysége volt. Megyeszerte nőtt a jelentősége a vargamesterség helyébe lépő cipésziparnak is, sőt Keszthelyen, Tapolcán és Sümegen, azaz a Balaton-felvidéken jóval nagyobbá vált a készítményeik iránti kereslet. Szűrszabó és gombkötő csak elvétve maradt a megyében, szűcs mindössze 38. A kékfestőipar központjává a Balaton-felvidék vált. A mesterségek szóródását tekintve (V. tábla) megyei viszonylatban a következőket állapíthatjuk meg: a 382 zalai helység közül 215-ben volt ruházati ipar 1374 mesterrel, mépedig erősen centralizáltan, hisz Nagykanizsán 144, Szentgróton 117, Keszthelyen és Zalaegerszegen pedig 60-nál több ruházati cikkeket előállító iparost írtak össze.13 Az itt közölt számadatok természetesen csak a ruházati termékeket előállító mesterek tevékenységére utalnak. Ahhoz, hogy a lakosság viseletében bekövetkezett változást nyomon követhessük, többek között szükséges a kereskedők - főként a ruházati igényeket kielégítő kereskedelem - adatainak vizsgálata is. Hazánkat - így Zala megyét is - elárasztotta már ekkorra olcsóbb termékeivel a Monarchia gyáripara. Példaként említem csak, hogy Kanizsán 1876- ban 8 rőfös-, 1 vászon-, 2 posztó- és 11 ruha-, ill. divatáru-kereskedőt is összeírtak 306, 36, 81, illetve 397 Ft jöv. adóval. Ugyanekkor Keszthelyen a 7 rőföskereskedő 281 Ft, Zalaegerszeg 4 rőföse pedig 156 Ft jövedelmi adót fizetett együttesen.1'"* Kanizsa iparának és kereskedelmének a vasútépítéseket követő óriási mértékű fellendülését az bizonyítja leginkább, hogy az iparkamarai jelentés összesítője szerint a két nagykanizsai bank 1876. évi jöv. adója 2683 Ft, a két takarékpénztáré ugyanakkor 4106 Ft volt. Az iparkamarai jelentésből kétséget kizáróan megállapítható, amit néprajzi gyűjtéseinkből, leírásainkból, datált pásztorfaragásainkból és viseleti ábrázolásainkból amúgy is láttunk, hogy a XIX. sz. közepére a feudális önellátó gazdaság bomlása megyénkben előrehaladt már, háttérbe szorította az egyre erőteljesebb kapitalista árutermelés. A XIX. sz. elején virágzó falusi kézműipar is hanyatlásnak indult: 1876-ban az összes ruházati ipart űzőknek csupán egynegyede dolgozott falun, ill. a kisebb mezővárosokban. Átlagjövedelmük a felét sem érte el a városokban ipart űző mesterekének. Ruhát varratni, cipőt, csizmát venni a városokba, a vásárokba járt a falvak népe: oda, ahol nagyobb választék várta. Meglepő, hogy a megye összes csizmadiájának és cipészének mintegy 35%-a, a szabóknak pedig több, mint 30%-a tevékenykedett az 5 városban. A tárgyalt mesterségeken túl megjelentek ekkorra a városi lakosság magasabb igényeit kielégítő új iparágaik is: a női szabó, a divatáru-készítő és a divatárus szakma. Kanizsánál erről adatokat is közöltem. 221
