Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)

IV. Néprajz, régészet

divat volt, esetleg drága is volt, és akkor szépnek is tartották, úgy nyilatkoztak az évek elteltével, hogy kényelmetlenül érezték magukat benne. Húzta a derekukat, a „botos” harisnya törte a lábukat, a szép selyemkendőben fáztak. Lényegében felülbírálták a korábbi „szép” fogalmát, de ezzel a köténnyel tökéletesen elégedettek máig is. „Ugön szép vót!” „Jaj, de szerettem!” Amikor este csarnokba: „a gyárba” vitték a tejet ugyanúgy öltözködtek fel, mint a kapálásnál. Különleges e kötény á lánckapcsolásának és a derékrésznek a megoldása. A későbbi évek során egyetlen köténytípuson sem találkozunk többet ezzel a megoldással, pedig köztudott, hogy a női viseletnél a kötény az a ruhadarab, mely a legtöbb változást éli át, a legtöbb átalakításnak van kitéve, egész az elhagyásáig, bár ez utóbbival a Sárközben nem találkoztunk. A legkorábbi leírások fekvő téglalapalakú kötényről beszélnek, melynek egyik hosszanti szélét egyszerűen viszszaszegték, pertlit húztak bele, ennek a segítségével ráncolták meg, és kötötték meg a madzagot a hasukon. Későbbi változatánál a kötény hosszanti téglalapalakot vesz fel, közép fele hájló hólokba rakják le, és deréknál merev pánttal rögzítik. Kötője most is elöl kötődik. Mind a lánc, mind a deréktáji fodor esetében élhetünk a gyanúval, hogy rövid életű, helyi divat volt csupán. A következő generáció ugyanis már egyáltalán nem viselte, emlékezetben is csak egy adatközlőnél bukkantunk valamikor meglétére. Viszont a fehér alsószoknyához viselt piros kötény mindenképpen izgalmas és figyelemreméltó. Köztudott ugyanis, hogy a fehérből történő elszínesedés - minden népviseleti csoportunknál - a piroson keresztül vezetett. Tudunk piros fej- és vállkendőkről, pruszlikokról, viszonylag korai adatunk van a sárközi piros szoknyáról is, melyhez zöld kötényt viseltek, de így, ebben a formában - tudomásom szerint - csak itt a Sárközbei van ezideig valóban megfogható anyag. Természetesen a hímzések jelen esetben kiesnek a vizsgálódás köréből, ahol a fehérhímzések első színes társa többek között szintén a piros.

A mezőre kiérve a nők a felső egy-két fehér szoknyát levetették, és általában egy ingben és egy pendelyben kapáltak. Ritkább esetben vittek magukkal egy viseletesebb felsőszoknyát és azt magukra öltötték. Az apa is lecserélte gatyáját rendszerint egy használtabbra. A munka elvégeztével újraöltöztek, úgy mentek haza.

Az idősebb asszonyok még 1920 táján is csak egy pendelyben, egy ingben és valami viseltesebb kötényben dolgoztak a ház körül. Általában ún. „eggyeskötő” volt előttük otthon. (Amikor szőtték minden bordába csak egy szál fonal volt befogva. Ez gyengébb minőségű vászon volt.) Ezt aztán vagy megfestették, vagy csak eredetiben megvarrták, és azt kötötték maguk elé. Kivétel volt, ha tésztát gyúrtak, akkor mindig fehér volt a kötő. A középkorú generáció még élénken emlékszik az öreg szülére, akik egy ingben, pendelyben, kötőben és „fékötőben” dolgoztak otthon, vagy kiszaladtak az utcára, a közeli földekre egy kis répalevélért az állatoknak. Gyakran kiültek így az utcára zsákot foltozni.

Ha az Öreg utcáról egy-egy középmódú leányt a Főszögre vittek feleségül, fel kellett adnia korábbi lakóhelye, a szülői ház bevett és elfogadott szokásait. Itt megszólták volna - anyósa, és az öreg szülike nem is engedte - ha pendelyben ment volna az utcára. Ezt ott csak a legöregebbek tehették meg.

Az eddig elmondott és részletezett anyag két dolgot mindenképpen bizonyít. Bizonyítja azt a jogos feltételezést, hogy a magyar parasztviselet a korábbi évszázadokban egyrétegű volt. Ezek az adatok még akkor is bizonyító erejűek, ha

216