Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
néprajzi csoportok jellemzésének, körülhatárolásának. Somogy megyében kérdőív alapján társadalmi gyűjtőkkel is feljegyeztettünk adatokat. E témánál sem hagyható ki a megfelelő időmetszetek alapján történő vizsgálat, mert a vásártartó helyek száma a XIX. sz. elejétől a XX. század közepéig nagymértékű emelkedést mutat. A XIX. sz. elején a veszprémi, kanizsai, keszthelyi vásárok, piacok szerepét hangsúlyozták a helytörténetírók. Ugyanígy a Sopron környéki kereskedők a sertések, baromfi, tojás felvásárlásával, a Pestre fuvarozó kereskedők gyümölcs, bor felvásárlásával adtak lehetőséget a helybeli uradalmaknak és a parasztságnak áruik értékesítésére. Egész országrészeket kötöttek össze olyan árusok, akik faluról-falura járva eladták vagy eloserélték portékáikat. Somogy megyében leginkább a Trencsén megyei üveges és drótos-tótok,15 szegedi és kalocsai paprikások, alföldi hagymaárusok, erdélyi abroszárulók, késekkel, borotvával kereskedő bosnyákok voltak rendszeres látogatók. Időről-időre voltak olyan árusok, akik csak egy kisebb körzetet láttak el, illetve a lakosságnak csak egyik csoportját. A lányfalui tálasok, a módos református lakosságnak, még a Belső-Somogy községeibe is szállítottak fehér alapszínű madaras, virágos kocsonyás tálakat. A katolikus lakosok közül viszont csak a Balaton környékiket, nagyberdkieket látogatták színes és nem fehér alapú tálakkal. Sümegről fazekakat és 1930-50 között korsókat szállított a déli Balatonpartra és a Nagyberekbe. A XX. század elejétől olyan árusokra emlékeznek Balatonszentgyörgyön és környékén; Kéfihelyen, akik főképp csak erre a vidékre jártak. Kanizsáról vöröshagyma és paprikaáruló kofák, edényárusok, gyógynövé'nyárus „piókás” asszonyok, Keszthelyről késesmester, favilla készítő, halaskofa, Lengyeltótiból kosaras érkezett. A használati eszközök közül, széket pl. Somogysámsonban lehetett beszerezni, vásznat a balatonszentgyörgyi vagy a kéthelyi takácsnál, kékfestő anyagot Marcaliban vagy Keszthelyen, üvegárut, bundát, kályhát pedig Keszthelyen. Különféle vásárokon pl. ko'ntyot, csizmát, kalapot, szőrtarisznyát, bundát, félbundát Vörsön, Kéthelyen, Marcaliban, Kiskomáromban, Zalaváron, Zalaapátiban, Nagykanizsán lehetett vásárolni.10 A Zamárdi, Kiüti környékiek Inkább Tabra, Siófokra, Enyingre, Városhídvégre jártak beszerezni az iparcikkeket; vásárra, piacra. Itt adták el terményeiket is. Vásárokon inkább állatokat adtak, vettek, ruhaféléket szereztek be.17 A két világháború között Balatonboglárra még az andocsiak, karádiak is hordtak a felvásárlóknak gabonát, kukoricát, burgonyát. A kenderfeldolgozás területén ismeretes néhány vonás, összekapcsolja a déli Balaton-part népét a környező vidékekével, más jelénségek viszont elválasztják. A kendermunka utolsó fázisát, a szövést, az itteni parasztasszonyok már takácsokra bízták. Még az 1950-es években is élt itt néhány takács, erről ad hírt néhány pedagógus néprajzi gyűjtése 1954-ből. Takácsok szőttek vásznat - emlékezet szerint - mindig a Külső-Somogyban, a Kis-Balaton községeiben. Buzsákon, Táskán, Varjaskéren, Tótszentpálon a parasztasszo'nyok maguk szőttek, és a lent is feldolgozták. Hogy a taikácsszövés milyen régi a Balaton-part környékén, az is mutatja, hogy 1749-ben Kéthelyen, 1750-ben Ságváron, 1779-ben Hidvégen takácscéhek alakultak.18 A kendertisztító és puhító eljárások, eszközök közül a lábbal emelhető kendertörő az ún. zupa Balatonszentgyörgytől Kilitiig ismeretlen, Buzsákon és környékén, valamint a Külső-Somogyban viszont ismert. Nem tudnak a kalodás kenderdörzsölő meglétéről sem (a Külső-Somogy néhány községében viszont használták).
