Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
munka, rendszeresen járta a berket; növényeit, állatait sokféleképpen a maga hasznára fordította. Ez alkalommal nem a hajdan oly fontos haszonvételről, a halászattól, amelynek - nem kis mértékben talán a halak nagy bősége miatt - a Kis-Balaton körül, mégpedig Hidvégen egy speciális és másutt ritkán található formája alakult ki, a konvencionatus halászság. Ugyancsak mellőznünk kell a híres rákászatot is, melynek zsákmányát például a Bécs környéki kereskedők egyenesen a császárvárosba szállították, ahol az itteni rák „szóló rák”, azaz zalai rák néven külön minőségi kategóriát jelentett. Érintőlegesen említjük a bereknek olyan haszonvételét is, mint amit a faizás vagy a vesszőszedés jelentett. A falvak tűzi- és szerszámfa ellátásában, főleg a parti erdők uradalmi kezelésbe vétele után volt fontos szerepe. A vesszőszedésnek pedig a falvak hagyományos vessző-ellátásán kívül - főleg az aratási kötővessző és a házieszközök készítésére szükséges vessző biztosítását jelentette -, olyan fontos igény kielégítéséhez is hozzá kellett járulnia, mint a Balaton-Felvidék boroshordcinak abroncsvessző-pótlása. Ugyancsak röviden szólhatunk a vizes területek jellegzetes 'növényének, a nádnak a hasznáról is, amely a víz menti lakosoknak olyan sokféle igényét tudta kielégíteni. Fiatalon takarmányul szolgált és ha megnőtt, a szála épületfedésre, kerítésnek, ólaknak, vagy ablak és melegágytakarónak egyaránt jó volt, sőt a törmelékkel fűte'ni is lőhetett. A kis-balatoni nád viszonylag kis növésű volt és félhasználása főképpen helyben történt. A nádnál talán nagyobb szerepe volt e vidéken a sásnak, melynek sok változata közül itt főképpen a csiksást (Glyceria maxima) hasznosították; termése egyes vidékeken harmatkása néven szükségtáplálékként is ismert. E területen viszo'nt a növény fiatal szárát főleg takarmánynak használták. A másikból, az úgynevezett metélő sásból nemcsak takarmány készült, hanem fehértövű változatából (Carex alba) - ha felnőtt és „megérett” - kitűnő kötözőanyagot nyertek. Ezt - ha kis kötelet készítettek - szőlőkötözésre, ha pedig nagyot, gabona vagy kukoricaszár kötésére használhatták. A berek menti falvak majd minden házában lehetett találni még a legutóbbi időkig is néhány köteg száraz sást - helyi nevén baba - valamely szellős helyen, így pl. pajtában felakasztva, melyből a szükségletnek megfelelően alkalmas köteleket tekerhettek. A metélő sás piros tövű változata (Carex acuti formis) viszont érdekes „karriert” futott be. A két háború között élelmes kereskedők Olaszországba szállították, ahol hajlékony és szívós bordáiból főleg kalapokat készítettek. Az olasz felvásárlók egyébként még vágószerszámokat is hoztak a berki falvak sásszedő fakóinak, amelyeket ugyan szokatlanságuk miatt alig-alig használtak, de arra (mindenesetre jók voltak, hogy a sáaszállítók észak-olasz, lombardiai kilétét - egyéb adatok híján - velük azonosíthassuk; minthogy az ottani nádvágókkal tökéletesen megegyeznek. A hagyományos sásszedő eszközök - amelyekkel a helybeliek megszokottan a legszívesebben és legeredményesebben tudtak dolgozni - a nádvágókkal egyeztek meg, esetleg azoknál valamivel kisebb méretűek voltak. E köpüs, ívelt pengéjű szerszámokról még érdemes annyit megjegyezni, hogy eredetük a kelta-római korig vezethető vissza, és párhuzamaik ma is nagy számban megtalálhatók a rómaiak által hajdan megszállt területeken. E szerszámoknak a vaskor elejéig visszavezethető nagy hagyománya egyúttal arra is utal, hogy e vidéken a nád és 192
