Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
sásfélék haszonvétele e kortól olyan erős folyamatosságot őrzött, amely képes volt a régi formák megtartására is. A sásfélék egy része, mint arra utaltunk is, takarmányként került hasznosításra. Ezzel rá is tértünk a berek legnagyobb volumenű és legszélesebb körben ismert haszonvételére, a berki fű és a szénának is kaszálható vegetáció hasznosítására. A környékbeli falvak népe, nem véletlen, hogy a berket időnként, mint kimeríthetetlen szénatermő helyet is emlegette, melynek termését még a legkedvezőbb időkben is csak részben tudták betakarítani. A hasznosításnak két fő formáját ismerték, amelyek közül ez alkalommal csak az egyikkel, a szénakészítéssel kívánunk foglalkozni. A másikat, a legeltetés jelentette, ez valójában helyileg elkülönült a többitől, hiszen azt csak szilárd talajú földön, mégpedig a berek szegélyén és a berki szigeteken folytathatták. Ezzel kapcsolatban csak azt jegyzem meg, hogy a szigeteken a legeltetést is valójában a parti falvak népe kezdeményezte, majd a XVIII. század végétől fokozatosan az uradalom vette kezébe a szigetek hasznosítását és ezzel együtt az állatoknak, főleg a marháknak, a szigetekre való bérlését is. A berek ingoványos, lápos területeinek hasznosítása, azaz a berki rétek kialakítása és azokon a széna nyerése, csaknem a legutóbbi időkig a környékbeli falvak lakóira hárult. Hogy e munka feltételeit és körülményeit jobban megismerhessük, érdemes emlékeztetni arra, hogy a berek korántsem volt egynemű bozót, hanem erekkel, tócsákkal szabdalt olyan terület, amelyen emelkedettebb, szárazabb helyek váltakoztak a pocsolyákkal és a vízborította részekkel. Emellett egy-egy terület is változhatott az évszakoknak - azaz a csapadéknak és a változó vízállásnak - megfelelőén. Általában a lápok tetejét olyan szilárdabb felület borította, amelyen a terephez jól alkalmazkodó ember is járhatott. E felület alatt rendszerint víz áramlott, és így a vízállásnak megfelelően egyes részek emelkedtek vagy sülylyedtek. A vastag növényzettel, korhadékkal borított rétegen azért megnőtt a fű, sőt némelykor igen sűrű, kaszálható fű is termett. A XVIII. század elejéről több adatunk van arra, hogy mozgó lápszigeteket is kaszáltak, illetve arra is, hogy a korábban összefüggő lápokat, ahol rétek is voltak, a víz széjjelszakította és a kaszáló sík vízzé változott. A berek nagyobbik része azonban olyan volt - különösképpen a Zala megásása és a vizek bizonyos mértékű szabályozása után - hogy nem kellett a szakadástól tartani, hanem állandóbb réteket is kialakíthattak. Ennek az volt az első feltétele, hogy a berki növényzet durvább részét, s méginkább a legtöbb helyen sűrűn egymás mellett sorakozó zsombékokat, kivagdossák, hogy ezzel is simább, kaszálható talajfelületet nyerhessenek. Ez jelentette valójában a berki irtást. A berki rétek kialakítását - kis résztől eltekintve - a helyi lakosság kezdeményezte, ami azt is jelentette, hogy ki-ki maga választotta ki az irtásra megfelelőnek ítélt rétszakaszt és azt az uradalom - még a múlt század végén is - csak utólag regisztrálta és hagyta jóvá. A rétnek kiszemelt területről, többnyire tél végén vagy kora tavasszal, amikor a fű már kiszáradt, leégették a nagyra nőtt füveket, bozótokat. A tűznek egyébként a lápi gazdálkodásban máskor is fontos, évente visszatérő szerep jutott. Tűzzel semmisítették meg például a le nem aratott felesleges 'nádat, hogy helyet csináljanak az új nádtermésnek; biztosítsák annak szálas növését. A régi, az úgynevezett avas nád között ugyanis, ha otthagyták, csak csenevész, használ-193
