Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
LÁPI IRTÁS ÉS GAZDÁLKODÁS A KIS-BALATON MENTÉN Takács Lajos A Kis-Balaton, mint ismeretes, hazánk legnagyobb lápvidéke. Amint azt a két háború között az egyik neves vízügyi szakember megfogalmazta, ez „a 25- 30 km2 kiterjedésű nádas ingovány, ... hazánknak talán ma már egyedüli ősállapotban lévő területe”. Feltűnő viszont, ha a hajdani lápi életről és a vizes, posványos területek éléséről, hasznosításáról vagy átalakításáról esik szó, többnyire az Ecsedi-lápot, a Nagykunságot vagy a Sárrétet emelegetik. E vidékek hagyományos életformája ugyan - a vizek lecsapolását követően - már régen a múlté, de olyan kiváló megörökítői akadtak, mint a történész Takáts Sándor, az etnográfus Györffy István és Szűcs Sándor. A Kis-Balatönt nagyrészt a posványok nagyobb mélysége miatt nem csapolták le, illetve erre a XVIII. század végétől ismételten tervek készültek és kísérletek is történtek. A hatalmas berek ugyanis itt is útjában állt a szerveződő allodiumoknak, amelyek a jobbágyoktól elhódítható területek (főképpen irtásföldek) bekebelezése után újabb területekkel igyekeztek uradalmi szántóföldjeiket gazdagítani. Mivel a berek, éppen úgy, mint a nádasok, erdők javarésze az úrbéri rendezés után az uradalmak kezén maradt, megkísérelték azt a gazdálkodásukba bekapcsolni, amely mint ismeretes, jellegzetesen a szemtermelésen alapult. A gabonakonjunktúráktól fellelkesült allodiumok szinte minden szabad területet az egyoldalú szemtermelő gazdasági rendszerbe igyekeztek belekényszeríteni és valójában ennek érdekében erőltették a lápok és berkek lecsapolását is, melyek televényes földje különlegesen jó terméseredményeket ígért. A berek és a lápvidék az uradalmak számára idegen, áttekinthetetlen, hasznavehetetlen, sőt gyűlöletes volt, hiszen apparátusuk képviselői gyakran még megközelíteni sem tudták. Jellemző ilyen vonatkozásban, hogy a lecsapolási munkák előkészítésével megbízott Jankovics Xavér, amint az egyik 1817. január 17-én Szédhenyi Pálhoz küldött leveléből kitűnik, a „Somogy és Zala vármegyék közt fekvő haszontalan Bereknek le osapoltatása és így haszonvehetővé leendő tétele” érdekében végzendő munkáját még meg sem kezdhette, mivel - mint írta - „igyekezetének végre hajtását a járhatatlan . .. berek föll olvadása és más akadályok lehetetlenné tették.” Elképzelhető, hogy a lecsapolásban nem járatos, és így a vizes területekhez kevésbé szokott más uradalmi alkalmazott milyen vélemén'nyel lehetett az ilyen területekről! Az uradalmak egyoldalú szemléletével és ellenséges magatartásával szemben a környékbeli lakosok régtől fogva ismerték és élték a berket. Korántsem volt ellenségük, hanem nehéz időkben oltalmazójuk, rejtegetőjük és egyúttal táplálójuk is. E lakosság, főleg annak szegényebb rétege, melynek idejét nem vette igénybe oly nagy mértékben, a nagyrészt az allodiumokhoz kapcsolódó mezei
