Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
III. Művelődéstörténet
Az 1929. évi XVI. te. és a 2820/1933. évi ME sz. rendeletek alapján a Balatoni Intéző Bizottság lett - 1928-tól - a Tó partja mellett fekvő gyógy- és üdülőhelyek ügyeinek az egységes irányítója. Az intéző bizottságnak a hatásköre ás illetősége nemcsak a tómenti gyógy- és üdülőhelyekre terjedt ki, hanem mindazon terültekre is, amelyek a partvonaltól számított 3 km-en belül feküdtek a Tó mentén. Ily módo'n egyesítette egységesen magába mindazokat a szerveket, amelyek intézkedésére voltak jogosultak a belügyi kormányzat fennhatósága alatt, egyszerre lévén véleményező testületé a kormányzatnak osakúgy, mint az akkor még három megyei törvényhatóságnak. (Somogy, Veszprém és Zala megye-) A somogyi Balaton-part 1937-1943 közötti bel- és külföldi üdülővendégforgalmi adatait és az 1939. évi vendégforgalmi létesítmények legfontosabb adatait áttekintve megállapíthattuk, hogy a balatoni idegenforgalom az 1937-es esztendőben érte el a tetőfokát egy-két divatos déli parti fürdőhely kivételével (Lelle, Siófok), 1938-tól azonban a külföldi nyaralók száma már katasztrofálisan kezdett csökkenni. Míg 1937-ben még 5886 volt a külföldi üdülővendégek száma a déli parton (11,22%), ez a szám 1943-ban már csak 396 volt. A viszszaesés a háborús esztendők következménye volt, különösképp akkor, amikor a hitleri Németország korlátozó rendelkezéseket léptetett életbe a külföldre utazó fürdővendégekkel szemben. Még 1938-ban a külföldi üdülővendégek száma a déli parton Siófokkal, Szabadival és Fonyódligettel együtt 3511 volt, az összes ugyanazon évi belföldi fürdővendégek számának (46 588) 7,53%-a. A külföldi vendégeik részesedési sorrendje ebben az esztendőben: Siófok (1521), Balatonföldvár (530), Balatonlelle (479) voltak. 1939-ben már e fürdőhelyekén is 586, 343, 362-re estt vissza a külföldi vendégek száma. A külföldi üdülők az összesített 1938. évi adatok szerint főképp Németországból, Csehszlovákiából és Lengyelországból jöttek, de Dániából, Angliából, Franciaországból, Hollandiából és Jugoszláviából is több százan keresték fel a tó körüli fürdőhelyeket. A szállodák 73,20%-ának volt csalk fürdőszobája. A szobáknak mindössze csak 4,85%-ához tartozott fürdőszoba. A szállodák 66,01%-ban volt villany, központi fűtés és lift mindössze csak 2 szállodában, melegvíz pedig 19-ben (12,41%), még hideg folyóvíz is osak 53-ban volt (34,64%), saját kertje 79-nek (51,63%), saját strandja 37-nek (24,18%), s saját teniszpályája pedig 13-nak (8,49%). A teniszpályák 69,23%-a a balatooföldvári és a siófoki szállodákhoz tartoztak, amelyekben - egyébként is a legdrágább panzióárak uralkodtak, Balatonföldváron elérték a napi 15 pengőt, Siófokon és Lellén pedig a 13-13 pengőt. A legolcsóbb panzióárakat Zamárdiban (4 P), Balatonszárszón (4,50 P) és Balatonújhelyen (4,50 P) találtuk. E szállodák, panziók és vendégfogadók árai még a legolcsóbb fürdőhelyen is (pl. Balatonfenyvese'n) havonta 150 pengőre rúgtak - aligha voltak megfizethetők a dolgozó osztályok tágjai számára, de még a kispénzű kispolgárok és kistisztviselők részére sem. A három legnagyobb szálló Balatoni öldváron (a 90 szobás Kupavezér), Siófokon (a 80 szobás Balaton-szálló) és Lellén működött (a 80 szobás Gyárfás-szálló). * * * Témánk tárgyalása kapcsán megvizsgáltuk a déli parti községek 1930. évi, már a válság gazdasági hatása és nyomása alatt összeállított költségvetési zár-132
