Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)

III. Művelődéstörténet

2. A kapitalizmuskori fürdőkultúra

A dél-balatoni fürdőkultúra kapitalizmuskori fejlődése is két nagyobb szakaszara bontható a századforduló előtti érvtized cezúrájával. Az első korszak nyitányát az 1858-ban megkezdett, s a déli Tó part stabilizálásához vezető vasúti pályatöltési és építési munkálatok képezték, formálisan is gátat húzva a Tó dél felé irányuló kiöntései elé. így vált a déli vasút építése a Balaton Lecsapoló Társulat legfőbb támogatójává, a Sió-csatorna zsilip-építésének is a szorgalmazójává (1863), nemkülönben elősegítve a vásártartást is elnyerő mezőváros jogállását (1865), majd az első kapitalista (Végh Ignác-féle) 12 éves fürdőbérleti szerződés megkötését. 1868-ban már 100 kereskedő lakja állandóan Siófokot, aholis 1867 és 1881 között - július-végeken - már 202—263 vendégről tudnak a korabeli újságok, 1890-ben pedig 1056-ról, ha meg a drágaságról, amikor 10- 20 Ft-ot is elkértek egy földes kis szobáért. 1885-ben épült az első emeletes villa a mezővárosban, amelyben már kezdtek meggazdagodni a kereskedők, közöttük is Felmayer, az „egy színből” meggazdagodó híres fehérvári kékfestő, aki „az állandóság nem fakuló kék színének” volt a divatba hozója.

A századforduló előtti évtized nyitotta a kapitalizmuskori fürdőkultúra második periódusát: a Balaton-kultusz új korszakával. E kultuszt Festetics Pál egy milliós tőkéjével szándékolta indítani már 1873-ban a tengeri fürdő gigantomán gondolatával játszadozó siófoki gyógyfürdő-programot, nem kisebb vállalkozókkal, mint Glatz Henrik és a majdnem Krúdy-após Várady Gyula. Ekkor alakult át 1891-ben a Balatonfürdő Rt. Siófokon 2600 részvényén összegyűlt 520000 koronájával, amely 1893-ban már félszázadra vette szerződésileg bérbe a fürdőjogot. A parton a cég csaknem 60 kát. holdon vált elindítójává a parcellázásnak, s a vele együtt járó kapitalista üzleti vállalkozásoknak, 2 millió koronát fektetve be a fürdőélet fejlesztésébe.

E korszakban aligha feledkezhetünk meg az 1885. évi 23. törvénycikkről, sem annak a vízjogra, a vízhasználatra, a vízi szolgalmakra, a vízi társulásokra és a vízi munkálatokra vonatkozó alapvető rendelkezéseiről. Ekkor szerveződtek a Tó körüli jelentős társadalmi és gazdasági egyesületek és társaságok, amelyeknek a sorát a Széchenyi István alapította Balaton Gőzbaiózási Társaság nyitotta meg 1846-ban. Lényegében a kapitalista fürdő civilizáció és fürdőkultúra első társadalmi szervezői is a fürdöegyesületek voltak, amelyek rendkívül agilis és tószerelmes orvosokkal (Szapdonczay Manó, Korányi Frigyes), gazdatisztekkel (Spur István) és birtokosokkal (Gaál Gaszton, Széchenyi Imre) és mérnökökkel (Kvassay Jenő) az élükön, jobbára e századforduló első évtizedeiben alakultak. E helyi fürdőegyesületek „élén” fejtették ki tevékenységüket az országos egyesületek is. Az 1940-től működő Balatoni Szövetség már rendszeres hírveréssel és ünnepélyes külsőségek között rendezett társadalmi eseményekkel kezdte előmozdítani a balatoni kultusz fejlesztését.

A Balatoni Szövetség — később a Balatoni Intéző Bizottság — segítségével kapták meg egymás után a déli parti települések közül néhányan a gyógyfürdő jelleget is (Balatonföldvár, BalatonleMe 1913-ban, Siófok 1914-ben, Szemes 1922-ben, Boglár és Fonyód is megkapta e jelleget 1928-ban). A gyógyfürdők és az üdülőhelyek közti megkülönböztetéséket végül is az 1929. évi XVI. te. körvonalazta, valamint a balatoni gyógy- és üdülőhelyekről szóló 2820/1931. ME sz. rendelet. A törvényhelyek értelmében gyógyfürdőkké csak a közegósz-