Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
II. Urbanizáció, idegenforgalom
A BALATON DÉLI PARTJÁNAK KÖZLEKEDÉSI VISZONYAI A XVIII-XIX. SZÁZAD FORDULÓJÁN Bencze Géza Ma a közúti közlekedési főútvonal - de még inkább közvetlen elődje - a part közelében, azzal csaknem párhuzamosan halad, egybeesve a fő közlekedési és szállítási iránnyal. Már a középkori adatok szerint is létezett a parti út, de a Balaton vízszintjének változásával, megemelkedésével - vagy megemelésével - ennek szerepe, sőt helyenként és időnként léte is megszűnt. Az utak vezetését - szinte csak a Siófok-Balatonszemes közötti szakaszt kivéve - a víz: a Balaton és berkei, valamint a befolyó patakok és a déli öblözetek határozták meg, nem is szólva a vízszint ingadozásokkal járó partvonalváltozásokrcl. A parti sáv és a közvetlen mögöttes terület közlekedésének legyőzhetetlen akadálya csak a víz és főleg a mocsár volt; a partközeli dombvidéki táj nem túl erős tagoltsága lehetővé tette az utak szinte bármilyen irányú vezetését. A kialakuló útirányok vezetését a vízrendszer adottsága és akadályozása miatt sokkal inkább a települési viszonyok határozták meg, semmint a domborzatiak. Az akadályok jelentős részét legyőzhette volna a korszak közlekedése, mint ahogy arra példa is adódott. A kiépülő, bár még fejletlen közlekedési kapcsolatok eredői a területi munkamegosztás alacsony fokában kereshetők, mivel a ma szomszédos települések (pl. Fonyód, Boglár, Lelle) közötti gyér kapcsolat még utat sem jelölt ki. A XVIII. századi térképeinken a parti út mindennek ellenére a Nagyberek turzásán jelölt, tehát valamiképpen - gyalogosan vagy kocsikkal is - járható volt. Mikoviny Sámuel 1732-es - ill. 1755-ben módosított - térképén a délparti út folyamatos a Battyán-fenékpusztai révtől Siófokon át Fehérvár felé. Három déli útcsatlakozást - fogalmai szerinti közutat - jelöl; Balatonkeresztúrtól Marcali, Lellétől Lengyeltóti és Látrány, ill. Szánté d-Széplak felől Endréden át, a dél felé vezetőket. Átkelő révjei már ekkor is léteztek, a térképen jelölték Fonyód, Boglár és Szántód átkelőit.1 Korban nem áll tőle messze Krieger Sámuelnek 1766-ban keltezett Balaton térképe, amelyet a Zala—Balaton-Sió-Sárvíz és a Kapos vízrendezése, a Balaton szinte teljes leosapolása tervezetéhez készített.2 E nagyméretű lap - látható a Beszédes Múzeumban - csak a közvetlen parti utakat ábrázolja, az első bizonyítéka a parti út megszakított folyamatosságának. A Balatonszentgyörgy melletti Battyán révjétől a parton keletnek tartó út Balatonkeresztúrnál megszakad és csak kb. a mai Alsó-Bélateleptől folytatódik tovább. A Nagyberek előtti túrzás ekkor vagy víz alá kerülhetett, vagy a töltésűt jellegű szakaszt a tó lerombolta. Űtábrázolása valóságos, mivel Krieger bejárta vagy csónakkal megközelítette a partot, s a térképen jelölt partvonala e vonalon sem elnagyolt. Ütja aztán folytatódik, a fonyódi hegyszigetet, valamint a boglári-lellei berket délről megkerülve Siófokig, nagyjából a mai vonalvezetéssel. Krieger térképe ettől az úttól délre egyedül az akkor még élővízű Kis-Balaton partján ábrázolt kiágazást, a Kápolnai berken át Nagykanizsa felé. Észak felé jelölte a Battyáni révet útjával, valamint a Zamárdiból a szántódi túrzás keleti oldalán futó szántódi révutat. Annak ellenére, hogy a parti út létezett, kü112
