Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
II. Urbanizáció, idegenforgalom
lönösen jelentős közlekedési szerepet nem kell neki tulajdonítanunk. Ezt támasztja alá az is, hogy a partvidék zömmel egyutcás útifalu jellegű települései Keresztúr és Zamárdi között kivétel nélkül merőlegesek erre az útra. A közlekedés iránya tehát a part felől dél felé volt a fontos, a szőlős dombok s a legközelebbi malom irányába. Hasonló jellegű települések a Nagyberek parti községei is, pl. Varjaskér, Buzsák. Az út tehát csupán Vörs-Balatonszentgyörgy- Balatonkeresztúr, valamint Zamárdi-Siófok között volt állandó jellegű. A ma már alapvető fontosságú horizontális kapcsolatok akkor még sokadrangúak voltak vagy hiányoztak. Tulajdoniképpen még a XIX. század közepén sem állandósultak, a déli vasút megjelenése alakította ki és fejlesztette tovább századunk elejének párhuzamosan növekvő vasúti és közúti forgalmát. Az eddig említett - viszonylag szűk - adatok mellett sokkal kifejezőbb a II. József korabeli I. katonai térképfelvétel alapján rekonstruálható, 1782-1785 körüli úthálózat. A felvétel igen becses XVIII. századbeli forrásunk, mivel a térképeknek megfelelő szöveges leírás (Landesbeschreibung) is társult hozzá.3 Az elsődlegesen katonai szempontú és célú felvétel éppen a katonai mozgás és szállítás lehetőségeinek felmérése céljából igen nagy gondot fordított az utak ábrázolására. Eredményeként igen sűrű úthálózatot találunk e lapokon, mivel ezekre egy-egy -község vagy terület akkor létezett összes útját és útnak nevezett koGsiosapását, gyalogútját is felvették. A népességüket tekintve jelentéktelen Balaton-parti falvák körül is hihetetlenül sűrű útszövevényt ábrázoltak. A térkép mellékletét képező leírás azonban már rangsorolt is, s országútnak - azaz kereskedelmi vagy katonai forgalom lebonyolítására is képesnek - csupán a Nagyberek délnyugati részén haladó út Marcali körüli szakaszát nevezi. Annak ellenére, hogy az utakat általában jónak - azaz valamiképpen járhatónak - mondja, a térképen is csak egyetlen komolyabb utat: a Marcali-Lengyeltóti-Lelle-Szemes-Siófok vonalú nagykanizsa-fehérvári utat jelöli. A Lelle-Keresztúr közötti szakaszon ismét ábrázolja teljes hosszában a parti utat, bár annak különösebb jelentősége nem lehetett. Ennél érdekesebb a parti falvak már említett irányulása a déli határ felé, (még Fonyód és Boglár révjének útjai is dél felé mutatnak). Az útszövevény látszólagos rendszertelenségeit egyrészt a parttól távolabb eső földek megközelítésének szándékos magyarázata. Szinte sugarakban futnak össze ezek az utak a parttól 3-5 km távolságban egyes pontokra - Szőlőskislak, Látrány, Kőröshegy, Endréd -, azokra a helyekre, ahol gyakran több vízimalom is működött a dombok közül kiérő patakokon. A vízimalom sokkal inkább „vonzotta” a közeli községek útjait, mint bármilyen más tényező. Korabeli útjainkon inkább kocsicsapásokat kell értenünk, melyek nemigen érték el a mai értelemben vett földút jellemzőit, hiszen szinte teljes egészükben árkolatlan útmellékekkel rendelkeztek. Elhanyagoltságuk ellenére a XVIII. század második felében a figyelem már az utakra terelődik, még ha egyelőre „csak” a növekvő kereskedelmi és postai és katonai szállításokra szolgálnak. Az országosan kiépülő műszaki igazgatással párhuzamosán a megyék is több figyelmet fordítottak - részben önérdekből, részben utasításra - útjaik állapotára. Az 1772- ben elrendelt útfelügyelő-mérnöki állást Somogy is hamarosan betöltötte: D’Estopigniani János, korábban katonai mérnökkel.4 Feladata a sok más egyéb mérnöki teendő mellett a megyei posta- és kereskedőutak, valamint kisebb számban a forgalmasabb vagy fontosabbnak ítélt közutak építésének és rendszeres
