Frankl József: Somogyi orvostörténeti szemle (Kaposvár, 1973)
tassák a gyermekeket, mi szerint azok »nem tsak lelki, hanem testi tekintetből is tanulnák megesmérni magokat«. Ügy véli, hogy ha a leányok a szükségtelen tanítások helyett a nevelés fő igazságait sajátítanák el, ez mind magukra, mind a társadalomra szerencsésebb lenne. Az állatokat, az élet fenntartására ingerlő ösztön (instinctus) irányítja abban, hogy mi hasznos és mi ártalmas szervezetüknek, az embert értelme és okossága. Az egészség a talpköve boldogságunknak, egészséges szülők esetében pedig az első esztendő szabja meg a gyermek testi fejlődését. Tagadja azt a közismert felfogást, hogy a törvénytelen gyermek (Kind der Liebe) »testi és lelki tehetségekre nézve jelesebb«, sőt az ellenkezőjét igyekszik adatokkal bebizonyítani. — A korai családalapítás híve: »valakik tehát egésségesek, ’s ember kort értek, házasodjanak meg, nem tsak a’ magok, hanem a’ társaság (társadalom) eránt tartozó kötelességből is«. — Helyesen állapítja meg, hogy az első 8—14 nap alatt nagyon sok csecsemő hal el, s ennek okát egyrészt magában a szülésben látja, másrészt a bábák bánásmódjában, a tisztaság hiányában, a meghűlésben és a »rossz eledel«-ben. Az egészséges gyermekápolásról a szerző felfogását a következő sorok mutatják: »A’ természet minden születtetett állatnak ápolgatójává rendelte a’ nemző párt, ’s a’ szüléknek vigyázásokat, nyájasságokat tökélletesen semmi ki nem pótolhatja, tsak az embernél vonja el a’ férjfit a’ társaság kötele, az anyák gyengesége, vagy némellykor a’ módi.« A gyermek táplálása, dajka stb. megbeszélése után külön fejezetben fejti ki »A lelki tehettség, ’s a’ test közötti nagy össze-köttetés« jelentőségét. Felhívja a figyelmet arra, hogy »Az erőltetett, idő előtt való érettség tökélettlenségre visz; azok, a’kiket igen korán reá erőltettek a tanulásra — mihelyt a’ nevelés fenyítéke alól kibújtak, kerülik a munkát.« Kiderül azonban az is, hogy az író minden haladó volta mellett — immaterialista: »A’ szülék soha el ne felejtsék, a’ test a’ léleknek eszköze.« Meglepő tisztánlátással tárgyalja a kisded és gyermek legkülönfélébb betegségeit, de természetesen sokat téved is. A kisded sárgaságának okát abban látja, hogy az újszülött bőre sokkal érzékenyebb és mája sokkal nagyobb a többi szervekhez viszonyítva, mint felnőttnél. Helyesen fejti ki egyes szembajok fertőző voltát. Pontos klinikai képet ad a kisdedek orbáncos megbetegedéséről. Természetesen okát nem ismeri, de jó irányban halad, amikor a tisztátalanságra, a mocskos ruhára és a bőr »ingerlésére« gondol. Kezelése csak tüneti, de a gyógyuláshoz megfelelő körülményeket (csendesség, langyos hőmérséklet stb.) igyekszik biztosítani. Legfontosabb számunkra »a’ kisdedek’ szájoknak gombás kisebesedéséről (aphtae neonatorum)« című fejezet (18., 19. és 20. ábra). Megemlíti, hogy a betegek többnyire nem anyjuktól szopnak. Helyteleníti a »tzutzli«-t, mely a száj amúgy is gyenge nyálkahártyáját ingerli, s ezáltal ártalmas. Magát a betegséget a következőkben írja le: »Azon taplós kisebesedések, ha jól megnézzük, vékony szálakon függenek, hasonlítva tsak nem ollyan formák, mint a’ penész a’ kenyéren; némellykor a’ száj egész üregét bé lepik. Eleinte fehérek, ’s azt gondolná 34
