Horváth János Milán szerk.: Horváth János Milán kiállítása (Kaposvár, 2009)

Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Festőművészként az inspiráló mesterhez alapvetően két fogalommal kapcsolódik: a kolorizmussal és az elsősorban a Rippl-Rónai párizsi korszakára jellemző szimbolizmussal. A kötődés inkább a mélyebb rétegekben érződik, mintsem a felszínen, hisz piktúrája erőteljes, egyéni és következetes. Kiindulási pontját leginkább a múlt század első évtizedeinek expresszionista és szürrealista törekvései képezik. Nem keres kapcsolódást a kortárs művészeti trendekhez, mint festőt hidegen hagyják a napi divat-szeszélyek. A képet, az„imagót" hagyományos értelemben kezeli, központi témája az ember, a pillanatnyin, az egyedin keresztül mindig az általánosítható mondanivalót keresi. Azt mondhatnánk róla, látványelvű művész, miután képein többé-kevésbé megtartja, legalábbis kiindulási pontként alkalmazza a klasszikus arányrendszert és perspektívát, a „látvány" fogalma ugyanakkor csupán ehhez, és nem a külvilág vizuálisan érzékelhető történéseihez kapcsolódik. A kompozícióin feltűnő alakok nem azonosíthatók, nem bírnak konkrét személyiséggel, sokkal inkább emóciók perszonifikációjaként értelmezhetők. Ehhez kötődik öltözetük, illetve annak hiánya is. Utóbbi részben a nemi identitás hangsúlyozója, részben a leplezetlenség vagy a tisztaság allegóriája. A viselt ruhák kortalanok, inkább archaizálok, mint divatosak. Nincs korjelző szerepük, sem társadalmi kötődést vagy szociális rétegződést nem jelölnek, de nem segítik elő viselőjük meghatározását sem. Csupán a képi szereplők civilizációs fokának és körének meghatározására alkalmasak: leginkább európai jellegűnek mondhatók, s a felruházottság jelzéseként foghatók fel. Nem adnak semmi további konkrét fogódzót, mint ahogy maguk a figurák is nélkülözik az egyéni karaktert. Absztrahált, olykor groteszk vonásokat hordozó arcuk maszkszerű, nélkülöz minden érzelmet. Nem azért, mintha a festő ezeket ki akarná küszöbölni - sőt, éppen adekvát vizuális megfogalmazásukat tartja talán legfőbb céljának -, csupán az eszköztárába nem illik bele a mimika révén történő megjelenítésük. Az érzelmeket a gesztusok, a mozdulatok, a testhelyzet, a kompozíciós szereplők egymáshoz való, gyakran bonyolult, ugyanakkor láthatóan teljesen indulatmentes viszonyrendszere fejezi ki. Ennek révén ábrázolásuk sokkal szenvtelenebb lesz, tárgyilagosabbnak tűnik, az emóciók pszeudoracionális, objektív formában tűnnek fel. A mély értelmű gesztusok, a figurák közötti kapcsolatok és a kolorit összehangolása révén lehetőség nyílik egy olyan végtelenül finomra hangolt skála kialakítására, amelynek segítségével az egyes érzelmi rezdülések vagy mélylélektani történések a felszínes, egyedül a mimikán és a heves mozdulatokon alapuló ábrázolásnál összehasonlíthatatlanul precízebben, ugyanakkor a kívülálló hidegen dokumentatív, leíró szemszögéből fogalmazhatók meg. Mindebből következik, hogy Horváth János Milán képein minden egyes motívumnak - alaknak, mozdulatnak, elrendezésnek, színnek - szimbolikus jelentése van. Jeleneteinek - már amennyiben a kivetülő belső történések vizuális megfogalmazása jelenetként aposztrofálható - helyszíne általában nem lokalizálható. A környezetet vagy annak jellegét, hangulatát az adott emóció határozza meg, de konkrét színhelyhez való kötődése nincs. A megszokott, valós perspektíva olykor torzzá válik, mintha prizmán vagy parabolatükrön keresztül látnánk, máskor feloldódik a