Horváth János Milán szerk.: Horváth János Milán kiállítása (Kaposvár, 2009)

háttérsíkban. Nem találkozunk környezetjelző elemekkel: növényzettel, természeti objektumokkal, tereptárgyakkal, architekturális részletekkel, illetve csak ritkán, abban az esetben, ha azoknak a narratívában hangsúlyos szerep jut. Gyakoriak viszont a titokzatos, misztikus fényjelenségek, amelyek meghatározhatatlan, a horizontvonal alatt vagy a néző mögött elhelyezkedő titokzatos forrásokból származnak. Sápadtan derengő sárgák, rejtélyesen pulzáló kékek, különösen vibráló zöldek, forró izzással remegő vörösök keverednek olykor egy kompozíción belül is, néha látszatglóriát rajzolva a látomás mögött, annak szereplői számára nem, csak a néző számára látható víziók körül. A jelenések gyakran többrétegűek, de nem a képi szereplők vizionálnak, hanem azok számunkra teszik egyértelműbbé a jelentést. Tromp löeuil jellegük csupán előttünk nyilvánvaló, így inkább nem is kép a képben, inkább kép a képen vagy a kép mögött megfogalmazás fejezi ki a lényegüket. A szereplők tehát kvázi színészek, akik eljátszanak egyes szerepeket, vagy ha együttesen tekintünk rájuk, megszemélyesítenek bizonyos hangulatokat, belső lelki történéseket. Bár az alkotások címe olykor klasszikus, néha kifejezetten bibliai történetre utal (Orfeusz, Dante-variációk, Ádám-Éva, Exodus, Golgota stb.), ezeket a művész legfeljebb keretnek használja fel, lényegüket egyéni mondanivalójához igazítja. A képek kivágata általában meglehetősen szűk, a figurák teljes mértékben kitöltik, pontosabban ők maguk képezik a kompozíciót, és nemritkán csupán félalakban jelennek meg. Az általuk eljátszott szerep a szemlélő számára nehezen követhető belső logikára épül, az interpretáció így elsősorban az asszociációkra és az egyéni értelmezésre támaszkodik. Teljesen önkényesnek mégsem mondható, hisz a művész az említett eszközökkel megadja a meditativ elmélyülés alapvető szempontjait, azonban nem adja kézbe a kódot a képen kivetülő belső történések, érzelmi megnyilvánulások konkrét megfejtéséhez. A nézőnek úgy nyílik lehetősége a képekkel történő azonosulásra, hogy a dekódolásuk során az értelmezési folyamat utolsó lépcsőinél a saját tudatalattijából felbukkanó emlékfoszlányokat használja fel. Ennek révén válik nyilvánvalóvá, hogy Horváth János Milán egyes alkotásai olyan belső történések vagy érzelmi megrázkódtatások kivetülései, amelyek konkrét élethelyzetekhez kapcsolódnak. Ezek a születéstől egészen a halálig terjednek, de magukba foglalnak filozofikus, olykor szofisztikus töprengéseket az ember és a transzcendens szféra viszonyáról, az élet vagy akár a halál értelméről és céljáról, a sötétség és a világosság harcáról és permanens körforgásáról, máskor egy adott élethelyzethez kötődő érzést vizualizálnak: békességet, örömöt, szeretetet, félelmet, magányt. Talán leginkább emblematikus, művészetének esszenciáját megfogalmazó képén, a Nyitott kapuk c. kompozíción (1994) az előtérben balra lévő és a vele való azonosulás lehetőségét teljes mértékben felkínáló, csupán mellképkivágatból látott, kifejezéstelen arcú férfialak olyan, egymás mögött elhelyezkedő nyílások során tekint át, melyek mindegyike mellett egy-egy ruhátlan nőalak áll vagy éppen görnyed, az utolsó pedig egy virágzó, fényárban úszó kertbe nyílik. íme az életút stációi, a végső beteljesedés reményével. Minden predesztinálnak tűnik, szenvtelen racionalitással szemlélhető és elemezhető, de ott rejtőzik mögötte a dolgok legmélyén megbúvó, az élet rendezettségébe vetett, a művészetét alapvetően meghatározó hit is. Kostyál László