Darabos Zsuzsanna szerk.: Karmazsin király udvarában (1990)

A csillogó-villogó Bélakő

A csillogó-villogó Béla kő Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy Béla gyerek. Ez a Béla gyerek egyszer talált egy gyönyörű, kék színekben pompázó követ. Nagyon megtetszett ez a kő Bélának, és attól fogva mindig gondosan eltette és vigyázott rá. El is nevezte a követ Bélakőnek. Egyszer tudomást szerzett a "kincsről" egy boszorkány. Nagyon megtetszett neki a Bélakő. Mindenáron meg akarta szerezni mert ő tudta amit Béla nem tudott: a Bélakőnek varázsereje volt. A boszorkány gonosz volt és hatalomra vágyott. Kislánnyá változott és elment Bélához, hogy megszerezze a követ. Össze is barátkozott Bélával. Attól fogva mindig együtt játszottak. Lujza, mert így hívták a boszorkányt - egyre türelmetlenebb lett, de már nem kellett sokáig várnia a "kincsre". Egy nap amikor együtt játszottak a szobában Béla így szólt Lujzához: - Figyelj, Lujza! Te vagy a legjobb barátom. Megmutatom neked legféltettebb kincsemet. Azzal kinyitott egy nagy szekrényt, abban előkeresett egy dobozt, a dobozban volt még egy doboz, azt is felnyitotta és ott tündökölt benne a Bélakő. Olyan szép volt, úgy csillogott a bársonybelű dobozban, hogy Lujza boszorkánynak tátva maradt a szája. - De gyönyörű - rebegte. - Ugye!? De ígérd meg, hogy senkinek nem beszélsz róla. Ha megtudom, hogy valakinek is elmondod, többé nem leszek a barátod - mondta szigorúan Béla. A boszorkány most már csak arra várt, hogy Béla ne figyeljen oda. Hamarosan el is jött a kedvező alkalom, hogy ellopja a követ, de csak annyi ideje maradt Lujzának, hogy kinyissa az ablakot résnyire. Béla nem vett észre semmit és játszottak tovább, mintha mi se történt volna. Este mikor Lujza hazament, belenézett a varázsgömbjébe és megvárta míg Béla elalszik. Akkor elindult, de már nem kislány képében, hanem rút boszorkány képében. Bemászott a nyitott ablakon és elindult szekrény felé. Kinyitotta