Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)

Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről

„Ml ÉLETFOGYTIGLANI, VAGY REZSIMFOGYTIGLANI KÉNYSZERMUNKÁSOK 281

VAGYUNK.” EMLÉKEK AZ 1952. MÁJUSI NAGYATÁDI KITELEPÍTÉSRŐL

A jogilag pontosan - dr. Veress Dezső ügyvéd volt - megfogalmazott mondatok valószínűleg soha nem értek célba, talán végül el sem küldte a levelet, belátva azt, hogy hiábavaló bármiféle törvényességet, sőt, akár csak az emberséges eljárást elvárni egy olyan hatalomtól, amely semmiféle törvénytelenségtől nem riad vissza. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Veress Dezső személyi igazolványába két évvel később, 1955. (!) augusztus 5-én került bele a rendőri bejegyzés, amellyel a nagyatádi járás egész területéről kitiltották (a BM. ORK.0559/A-1953. számú határozatra hivatkozva). A kitiltást 1957. február 26-án oldották fel. Veress Dezső akkor visszaköltözött Nagyatádra, és hosszú hónapok kitartó utánjárásával el tudta érni, hogy le is telepedhessen itt feleségével együtt, és az ügyvédi foglalkozásához is visszatérhessen. (A kitelepítés időszaka alatt - 1953-ban - az Ügyvédi Kamara ugyanis kizárta őt a testületből „a gyakorlatban történő akadályoztatása miatt”. A kizárást 1957-ben visszavonták, s újra fölvették a kamarába. Ez volt a feltétele annak, hogy ügyvédként, a nagyatádi ügyvédi munkaközösség tagjaként dolgozhasson.)

Dukai Róbertné 15 éves múlt, amikor visszakerülhettek Nagyatádra. A nyolcadik osztályt még be sem fejezhette, amikor kitelepítették családjukat, s miután visszatértek, tudta, hogy semmi esélye sincs arra (nővérének sem), hogy továbbtanulhassanak. így ő a fonalgyárban, nővére a konzervgyárban helyezkedett el betanított munkásként.

„Na, most a gyárban - emlékezett vissza - én mindjárt gépre kerültem dolgozni, és nagyon örültem annak, és nagyon igyekeztem szorgalmas lenni, mert mi ketten tartottuk el [magukat és a szüleiket] - A testvérem, a Zsuzsi, az a konzervgyárba ment dolgozni, öt oda vették fel. [...] ’54. július 25-én kerültem be a cérnagyárba, és [...] annyira igyekeztem dolgozni, hogy el ne küldjenek, mert akkor is úgy volt, hogy szerződésre vettek fel bennünket, úgy egy hónapra. De hát, ugye, be kellett tanulni, és ki milyen szorgalmas volt, ki hogyan teljesített, ugye, normára kellett dolgozni, a jókat nem küldték el, a rosszakat elküldték. És hát mindig annyira igyekeztem dolgozni. És hát én ott maradtam, ott ragadtam. Nem ez volt a célom, szerettem volna más lenni, vagy tanulni, de... És itt is úgy voltam, hogy mindig a szebbik oldalát néztem ennek a dolognak, mert tudtam, hogy nem mehetek sehova, nem vesznek fel sehova iskolába, és megpróbáltam úgy dolgozni járni, hogy megtaláljam benne a szépet. Mert ha csak mindig a rosszat néztem volna, akkor borzasztó lett volna ezt végigcsinálni. ”

A volt kitelepítettek hivatalosan 1956-ban, a déli határsáv megszüntetése után térhettek vissza lakóhelyükre. A 29/1956. sz. rendelet szerint a megszűnt déli határövezetből a nem bűntett miatt kitelepített személyek korlátozás nélkül visszatérhettek lakóhelyükre, sőt, családonként 5.000 Ft-ig terjedő mértékű segélyben is részesülhettek. Lakásuk, házuk rendbe tételéhez további, legfeljebb 10.000 Ft kölcsönt is igényelhettek. Rendezték az érintett személyek vagyonjogi követeléseinek kérdéseit is. (29/1956. MT. sz. rendelet

a volt déli határsáv létesítésével érintett egyes személyek vagyonjogi igényeinek érvényesítéséről, MK. 1956/79. sz. (1956. szeptember 8.). Ismertette: Szabad Nép, 1956. szeptember 9.)57 Megbélyegzettségük azonban egészen a rendszerváltásig megmaradt.

„Ez zavar csak, a miértje.”

Súlyos kérdés, amely a levelekben, az interjúk során, a visszaemlékezésekben egyaránt újra és újra előkerül: miért történt mindez? A történészek megállapításai helyett álljon itt most néhány részlet arra vonatkozóan, hogy azok, akik megélték a sorseseményként rájuk zúduló kitelepítést, hogyan próbálták azt feldolgozni, és valamiféle, önmaguk számára is ésszerű magyarázatot, vagy inkább értelmet találni a velük és a családjukkal történtekre. Mindezt annak érdekében, hogy szétzilált önképüket, életükről alkotott képüket helyreállíthassák, hiszen azon, ami történt nem, csupán annak az értelmezésén változtathattak.

Veress Dezső egy keltezetlen, ám a szövegöszszefüggésből kikövetkeztethetően valószínűleg 1953 őszén, már a Hortobágyról való szabadulás után levelet írt a belügyminiszternek,58 amelyben a vele és családjával történtek okaira kérdez rá, és az eljárás törvénytelen, igazságtalan voltát sérelmezi. A levél befejezetlen, és valószínűleg el sem küldte végül a címzettnek, hiszen csupán újabb retorzióra számíthatott volna egy, a törvényességet kiiktató „jogrendben": „Kitelepítésemkor nem közölték velem, hogy mi okból történt ezen kényszerintézkedés, és annak okáról - bár igyekeztem utána érdeklődni - a mai napig sem tudtam semmi biztosat megtudni. Meggyőződésem szerint a velem történtek egyik esete volt azoknak a törvénytelenségeknek, illetve visszaéléseknek, vagy hatalmi túltengéseknek, amelyekről Nagy Imre elvtárs, a minisztertanács elnöke annak idején megemlékezett. ” 1964-ben, az életútján végigtekintő, azt összegző írását azonban ezzel a megbocsátó gesztussal zárja: „Ha voltak is megpróbáltatások, azok a szerencsésnek mondható eredmények mellett elmellőzhetőknek jelentkeztek s mert történhettek volna a dolgok sokkal kellemetlenebből is, azokat feleleveníteni nem is akarom. A nagy változások idejét éljük, ilyenkor az áldozatok elkerülhetetlenek. ”

Selmeczy Miklós már idézett visszaemlékezésében így összegzi a vele és családjával történteket: „Azt már az 1988-as „Törvénysértés nélkül” című (Gulyás Gyula, Gulyás János) filmből tudtam meg, hogy 1950-ben azért kezdték a deportálást a Dél-Dunántúlon, mert Rákosi meg akarta mutatni, hogy talált valódi bűntársakat az akkor ellenségnek kihirdetett, „rossz kommunista” Jugoszláviával. Akkor tudtam meg, hogy a rendszer szerint mi voltunk a „ Tito láncos kutyái. ” Ezt a megnevezést gyakran hallottam az iskolában gyerekkoromban az 50-es évek kapcsán, de 38 éves koromig nem tudtam, hogy mit is jelent, és nem is sejtettem,

57 Bencsik, 2011.

58 Akkor Gerő Ernő volt a belügyminiszter, 1953. július 4,- 1954. június 6-áig.

■