Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)

Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről

„Ml ÉLETFOGYTIGLANI, VAGY REZSIMFOGYTIGLANI KÉNYSZERMUNKÁSOK 279

VAGYUNK.” EMLÉKEK AZ 1952. MÁJUSI NAGYATÁDI KITELEPÍTÉSRŐL

„[...] ők mondták [a szabadok], hogy úgy vagyunk beállítva, hogy bűnözők vagyunk. De, hogy milyen bűnözők, azt nem tudom, de bűnözők, és mivelünk ne álljanak szóba, mert mi olyan emberek vagyunk, hogy... így voltunk beállítva. [...] Habár ml beszélgettünk, és mondtuk, hogy nem, mi deportáltak vagyunk, minket így hurcoltak el, meg a szüléink végett, vagy a származás végett. Vagy a munkahely végett. Vagy... valami ilyesmi...”49

Ahogy teltek a hónapok, a földeken vagy az állatok mellett együtt dolgozó emberek közötti beszélgetések révén feloldódott a mesterségesen szított ellenszenv, amit az együttérzés, segítőkészség, sőt, akár barátság is felválthatott. Szintén Dukai Róbertné mesélte, hogy azzal a szabad munkással, akivel hónapokig együtt dolgoztak az istállóban a tehenek mellett, a kitelepítés után még évekig leveleztek a szülei. Többen viszszaemlékeztek arra is, hogy a környéken élők révén sikerült olykor-olykor élelmiszerhez jutni, vagy „fekete” - azaz a К-őrsöt megkerülő, nem cenzúrázott levelet vagy csomagot - ki- vagy becsempészni a táborból, táborba. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is van példa. Veressné egyik leveléből kiderül, hogy egy hónapi levélelvonást kapott büntetésül azért, mert egy „fekete levelét” elfogták: A postamesternő éber komcsi, és beküldte a parancsnokhoz. Kihallgatás, kiabálás, védekezés, büntetés. (1952. november 24.)

Többféle árnyalat rajzolódik ki a levelekből és a visszaemlékezésekből a tábort őrző rendőrökkel kapcsolatban is. „Jó” és „szőrös szívű” rendőrökre is emlékeztek. Kitapasztalták, hogy kik az elnézőbbek, vagy esetleg megvesztegethetöek, akik „nem néztek arra”, ha ételszerzés miatt néhányan kiszöktek a táborból, vagy fát vágtak a tábor területén kívül eső facsoportból. Arra is emlékeztek ugyanakkor, hogy egy 18 éves fiút a rendőrök - bosszúból - úgy megvertek, hogy majdnem belehalt. Veress Dezsőné 1953. május 26-i levelében számol be arról, hogy „húsvéttól pünkösdig nem osztott levelet az új és nem nagy szívű őrmester parancsnokunk. Azt hittem megőrülök már” - írta. Az otthonról érkező levelek hiánya, a büntetésből megvont levelezés rendkívüli módon megviselte a kitelepítetteket, hiszen ez volt az egyetlen, nagyon vékony szál az otthoniakkal, a szabad világgal való kapcsolat fenntartására.

Selmeczy Miklós visszaemlékezésének egy döbbenetes részlete a végletes, kegyetlen rendőri brutalitást példázza - ilyen is volt:

„Mikor a mászás és az első lépések korában voltam, egyszer Édesanyám két másik nővel hozott a gyerekeknek paradicsomot, és én is kaptam belőle. Gondolom, akkor ehettem először paradicsomot. Amire én emlékszem, hogy a rendőrök megjelennek a barakkban, kirángatják az Édesanyámat és a két nőt, és az őrházukba viszik őket. Többen voltunk ott kisgyerekek, és persze mindnyájan üvöltésben és sírásban törtünk ki, és a rendőrház ablaka elé rohantunk. A rendőrök kijöttek elzavarni, de mi csak ültünk a földön és hangosan

sírtunk. Ma is emlékszem a ház sárga falára, és arra, hogy az ablak elérhetetlenül magasan volt nekünk. Nekem hosszú időnek tűnt, míg a Mamámat és a nőket kiengedték. Később, nagyobb koromban tudtam meg, hogy Édesanyám szerint mi, síró és ordító gyerekek mentettük meg őket a bántalmazástól és erőszaktól. Mint elmondta, így a büntetésük csak az lett, hogy hoszszú ideig fél lábbal kellett állni a fallal szemben, míg az orruk a falhoz ért és a rendőrök fenyegették őket. A paradicsomot a földről „lopták” nekünk munka közben, de valaki elárulta őket. ”

Hogyan tovább? - a kitelepítés után

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után a Szovjetunióban politikai és személyi változások következtek be, és a magyarországi változások is ezt az új irányvonalat követték, természetesen a szovjet pártvezetés utasítására és irányításával. A közvélemény Nagy Imre 1953. július 4-én elhangzott, a kormány programját ismertető miniszterelnöki beszédéből értesülhetett az új szakasz irányelveiről, és ezzel összefüggésben az internálás és az internálótáborok felszámolásáról. Az amnesztiarendelet intézkedett a hortobágyi zárt táborok feloszlatásáról és az ott elhelyezett személyek kényszerlakhelyhez kötöttségének megszüntetéséről. A táborok lakóinak ügyét rendező bizottság 1953. augusztus 3-án kezdte meg munkáját, 1953. október 22-ig 7281 személy „kényszerlakhelyhez kötöttségét” szüntették meg. A családok lehetőséget kaptak arra, hogy szerződést kössenek a hortobágyi állami gazdasággal, de mindössze 107 család, 207 fő maradt ott.

Veress Dezsőné 1953. július 12-i levelében, a rendelet kihirdetése után azonnal írt az édesanyjának:

„Ma egy órával ezelőtt volt egy gyűlés, kihirdették Nagy Imre és Rákosi beszédét. Közben persze mi már sok mindenről tudtunk. Persze azt reméltük, hogy hamarabb jön és gyorsabban bonyolódik a sorsunk, de úgy látszik, hogy a betakarítást itt kell megélnünk, ami elég természetes is, ha innen nézzük a dolgokat, mert rengeteg termés maradna itt, - munkás hiányában - pusztulásban. - Nagyon boldogok vagyunk, hogy újra szabad emberek lehetünk. Az emberekkel alig lehet bírni, el se tudjátok képzelni a boldogságot, pedig nem érte őket váratlanul, hiszen állandóan ezt várták, erről beszéltek. Persze rendelet még nem jött s így nem tud biztosat senki, hogy ott „kinn" milyen sors vár ránk, de mégis szeretnénk elkerülni innen, bár itt nagyon „fog" a Gazdaság bennünket, mindent ígér és hiszem is, hogy sokan gondolkoznak is rajta, hogy ne maradjanak-e. ”

Pár nappal később barátnőjének (akit családjával együtt 1952 októberében Buzsákra telepítettek ki Nagyatádról) írt leveléből jól érzékelhető az az érzelmi hullámzás, amit az új hírek, a szabadulás ígérete, ugyanakkor a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, félelmek keltettek az emberekben:

Képzeld el a 900 egynéhány embert, amint dobálják a hírek hol az érzelem hegyek tetejére, hol az érzelem völgyek legmélyére. Már előbb is a jó hírek és

49 Dukai Róbertnével készített interjú részlete.