Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
280 HAUPTMAN GYÖNGYI rossz hírek citeráztak az idegeinkkel, de most Nagy Imre beszéde óta, túlfeszült a hangulat. Néha azt hiszem, hogy álmodom, néha azt hiszem, hogy rossz vicc, néha remélek és tervezek, néha pesszimista módon feketén látom a leendő rendeletet és a jövőt. Azóta lelohadtak ugyan a vérmes reményeink, de „vérmes” nélkül is gyönyörű, hogy szabadok leszünk. El se tudjátok talán képzelni, hogy milyen érzés ez! Szinte azt se tudom, hogy mit kezdek a szabadsággal. Csak már jönne ki a rendelet, hogy tudnánk, hogy milyen formában és arányban fog megtörténni. Benneteket is érint ugye? (1953. július 15.) Ugyanakkor az amnesztia rendkívül sok megszorítást és a kitelepítettekre nézve hátrányos intézkedést tartalmazott. Érdemes idézni az 1953. augusztus 1-jén keltezett felszabadítási „Ütemterv”-ből annak a közleménynek a szövegét, amelyet a telepesek előtt a következő napokban felolvastak: „A Minisztertanács határozata értelmében a kényszerlakhelyhez kötést megszüntető bizottság megkezdte munkáját. A megszüntetés folyamatosan október 31-ig történik. Először a beteg, munkaképtelen, elaggott és az állami gazdasággal szerződést kötött személyek, terhes és többgyermekes anyák és a jó munkát végzett személyek helyhezkötése lesz megszüntetve. A bizottság kiadja a helyhezkötést megszüntető határozatot és a jelenlegi lakhelyükre szóló lakásbejelentő szelvényt.50 A bizottság a Minisztertanács határozata alapján közli, hogy jövőbeni lakhelyüket az összes állampolgárokra vonatkozó jogszabályok figyelembevételével választhatják meg. Ez azt jelenti, hogy letelepedési engedélyhez kötött városokban, úgymint Budapesten, Miskolcon, Sztálinvárosban, Komlón, Várpalotán, valamint a déli és nyugati határövezetben levő helységekben csak akkor lakhatnak, ha ott letelepedési engedélyt kapnak. A letelepedési kérelmeket a hatóságok igen szigorúan bírálják el, tehát azt ne is kérjék, mert úgy sem fogják megkapni. Ugyancsak felhívja a bizottság a figyelmüket, hogy a régi lakóhelyeiken maradt és igénybevett ingó, valamint ingatlan vagyontárgyaik visszaadását a hatóságoktól ne követeljék, mert azokat nem kapják vissza. [.. .j”51 A hortobágyi zárt táborokból szabadulok tehát nem mehettek vissza egykori lakóhelyükre, otthonaikba, hanem szinte minden nélkül - mindössze a kényszermunkatábor viszontagságait túlélt, megmaradt holmijuk töredékeivel - kellett valahol, új, idegen helyen újrakezdeniük az életüket. Szabadulólevelet kaptak az otthontalanságba.52 Mindezt úgy - bár ők ezt nem tudták, legfeljebb sejthették -, hogy a következő években a hatóságok, a titkos rendőrség ügynökeinek, informátorainak folyamatos jelentésein keresztül „a legnagyobb éberséggel” megfigyeltették őket. Az Országos Rendőrkapitányság 1953. október 13-án keltezett utasítása ugyanis minden rendőrőrsöt kötelezett arra, 50 A „telepesek” tehát most, kényszerlakhelyük megszüntetése előtt közvetlenül „jelentkeztek be" lakhelyükre, azért, hogy aztán onnan „hivatalosan" ki tudjanak jelentkezni. 51 Hantó, 2006: 409. 52 Saád, 2005: 325. hogy a „kulákelemekről”, a „volt tőkésekről” és „kizsákmányolókról”, sőt keresőképes gyermekeikről is kartotékszerű nyilvántartást vezessen. A megfigyelés, az adatgyűjtés egészen a rendszerváltásig folyt.53 Bárhová költöztek tehát a volt kitelepítettek, a róluk vezetett kartoték mindenütt utolérte őket, eljutott a helyi pártvezetéshez, akik továbbították azt a munkahelyi vezetőknek. Ennek következménye volt az, hogy nagyon nehezen kaptak munkát, illetve, ha el is tudtak helyezkedni, egy-két hónap múltán - addigra érte utol őket a róluk vezetett dosszié - elbocsátották őket. Értelmiségi munkát, még ha diplomájuk, szakképzettségük szerint alkalmasak voltak is rá, nem kaphattak, szinte kizárólag fizikai, s azon belül is alkalmi munkára vették fel őket. A gyerekek neve mellé az iskolai iratokban pedig bekerült az „X”, ami azt jelentette, hogy „osztályidegen". Továbbtanulásukat tehát - függetlenül az iskolai teljesítményüktől, eredményeiktől - nem támogatták, és a legtöbb esetben teljesen el is lehetetlenítették.54 A nagyatádiak, ha tehették, igyekeztek legalább egykori lakóhelyük közelében letelepedni (pl. Bolhásra, Somogyszobra, Böhönyére költöztek többen), és albérletben, esetleg rokonoknál húzták meg magukat, s próbáltak munkát találni. Egyik interjúalanyom mesélte, hogy apai nagynénje fogadta be a családjukat Zala megyében. Édesapja néhány hónapig „bírta” ezt a helyzetet (közben Zalaegerszegre járt el dolgozni), aztán úgy döntött, hogy megpróbálnak hazajönni. Februártáján bekopogtattak saját egykori házukba, amelyben akkor egy rendőr lakott a családjával. A lakó nem engedte be őket, és a helyzet annyira elfajult, hogy a nagyatádi tanácselnök személyesen utasíttatta ki őket a községből, durván, megalázó módon. Végül baráti családoknál laktak hónapokig, és csak nagy nehezen sikerült visszajutni a saját - lepusztított, kirabolt - lakásukba. A Veress házaspár Zsámbékra költözött, mert gyermekeik a nagymamával együtt akkor már ott laktak,55 és Nagyatádra amúgy sem mehettek volna viszsza. Veress Dezső egy 1953 őszén, tehát közvetlenül a kitelepítés után, a belügyminiszterhez56 írt levelében sérelmezi ezt az eljárást: „Vájjon összeegyeztethető-e ezen intézkedés a kormány programjával, a kormányelnök július havi kijelentéseivel? A kitiltás újabb sérelmet jelent, a szocialista törvényesség megsértését, mert személyes szabadságomban korlátoz, ennek alapját szolgáltató cselekedet, tevékenység, tehát minden ok nélkül s ezzel nem csak másodrendű polgárrá degradál, de anyagi létem lehetőségét is veszélyezteti. ” 53 Hantó, 2006: 43-44. 54 A későbbiekben, a hatvanas-hetvenes években e téren már történtek változások. Többen vissza tudtak térni eredeti szakmájukhoz (pl. ügyvéd, tanári munkakörökhöz), és a kitelepítettek gyerekei (akár kerülő utakon, például úgy, hogy előbb szakmát szereztek, és mint munkások) - bejutottak felsőfokú intézményekbe. 55 Az 1952 októberi kitelepítésük után, decemberben anyai nagybátyjuk költöztette el őket Zsámbékra. így közelebb kerültek a Budapesten lakó rokonokhoz, akik jobban tudták segíteni és felügyelni a magukra maradt gyerekeket és idős nagymamájukat. 56 Gerő Ernő
