Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
276 HAUPTMAN GYÖNGYI Ebben a helyzetben döntő jelentőségű volt a hazulról küldhető csomag. Általában havi egy vagy két csomagot kaphattak a kitelepítettek. Ezekből igyekeztek pótolni élelmüket, ill. ruházatukat, gyógyszereiket. A csomag a táborok működésének (eltartásának) nélkülözhetetlen tényezője lett, az otthon maradottak - nem csak a szűkebb rokonság - élelmiszerküldeményei mintegy „belekalkulálódtak” a táborélet rendjébe, így a büntetés legfőbb eszköze volt, ha valakit eltiltottak a csomagtól. Ez a helyzet akár a kiéheztetéshez közeli, katasztrofális állapotokat okozhatott, ezért tartósan sehol sem alkalmazták.43 A csomagokat — ugyanúgy, mint a leveleket - a helybeli rendőrőrs cenzúrázta, azaz előzetesen átvizsgálták a tartalmukat, aztán az élelmiszer vagy a címzetthez került, vagy a közös konyhára, esetleg az őrsön maradt. Előfordult az is, hogy hiányosan, felbontva, megdézsmálva kapták meg a címzettek, ahogy Veressné egyik levelében is olvasható: „Tegnap megjött a csomag. Oldalt egy arasznyi fel volt bontva és hiányzott a Jutka lapja szerinti ieltárból a gríz, a cukor, egy doboz keksz, diós beigii és füzetek. Kérlek, a csomag aljára tegyétek ezentúl az értékest és kiemelhetőt, felülre krumplit és ilyeneket." (1952. október 14.) Az iskola Az iskoláskorú gyermekek felügyeletét és tanítását táboronként eltérő módon oldották meg. Az elepi táborban élő csaknem ezer ember között sok 14 év alatti iskoláskorú gyermek is volt, akikkel 1952 tavaszáig nem sokat törődtek. A somogyiak között azonban több pedagógus is volt, akik összefogtak a rendszeres tanítás érdekében, és kijárták, hogy iskolát alakítsanak ki a táborban. A kijelölt épületbe hoztak padokat, két táblát és egy vaskályhát. Sikerült - sok esetben az otthoni kollégák segítsége révén - tankönyveket, térképet, oktatásmódszertani anyagokat beszerezni, és megkezdődött a rendszeres tanítás. Az egyik tanító Veress Dezsőné volt, akinek a leveleiből így sok részletet megtudhatunk a kényszermunkatáborban működő iskoláról. A tanítás osztatlan rendszerben folyt: a 31 alsó tagozatos kisdiákot Veressné kapta, ők délelőtt jártak az iskolába. A felső tagozatban 50 gyermek tanult, dr. Albert Józsefné (a csurgói járásbíró felesége) és egy henészi tanárnő tanították őket (az ő neve sajnos nem ismert). A tanítók fizetését a tábor közössége adta öszsze. Veressné így írt 1953. január eleji levelében egy volt nagyatádi kolléganőjének, aki sokat segített a tananyagok beszerzésében: „Legelőször is az iskoláról írok. Tankönyvekért annak idején voltam Debrecenben s beszéltem a járási és a megyei tanács oktatási osztályával. Úgy vélem, hogy ennek eredménye, hogy kaptunk könyveket, nevelői példányokat, kézi térképeket, 24 padot - csőbútorost -, íróasztalt - vadonatúj és ragyogót -, nyomtatványokat, osztálykönyveket stb.-t. Most az egyik osztályunk már egész elegáns. A felső tagozat tanul benne. Az én osztályom még a régi, az asztal, szék, sámlik, térképek, tábla mind „privát” tulajdon, a Ti jó voltotokból. De prímán megvagyunk, jó kis osztály, jó anyag. Tüzelőt is kapok egyelőre a gazdaságtól, az édes, kifagyott kis csemeték meleg iskolába jönnek. ” Egy másik levél megható részlete a nehéz körülményekre is rávilágít: „»Szereztünk« fát, de a nagy tanteremben kell most lennem és az kifűthetetlen ilyen tüzelővel. Tegnap a „Tél gondjait” írták dolgozatba téli kabátban, sapkával a fejükön. Ma egyik-másik dolgozatot megkönnyeztem. Bár látnád! Édesek. Tegnap kis iskolai Márc. 15. ünnepélyt tartottam velük. Csillogott a szemük, mikor az „ünnepi beszédet” tartottam nekik. Minden szavamat értették. Okosak, jó tanulók, melegszívűek.” (1953. március 14.) Hatalmas eredmény volt, hogy a gyerekek hivatalos iskolai bizonyítványt (4. ábra) kaptak év végén, amit a kitelepítés után minden iskolában eIfogadtaк:44„Kiosztottuk a bizonyítványokat és a kitűnők és jelesek jutalmat is kaptak, 5 Ft-t fejenkint, ami 150 Ft-t tett ki, s a közösség viselte. Boldogok voltak szegénykék a pénzükkel! Nekem 12 kitűnőm és jelesem volt összesen.” - újságolta boldogan Veressné egy 1953. júniusi levelében.45 Ünnepek A rabságban töltött idő legkegyetlenebb, lelkileg legmeggyötrőbb időszakát talán az ünnepek jelentették. Ilyenkor még erősebben tört fel a honvágy, az otthon, a rokonok, a szabad élet iránti vágyakozás a kényszermunkatáborban élőkben. A levelekben és valamennyi visszaemlékezésben írtak, meséltek erről. Veress Dezsőné (akinek a tábor „kultúrfelelősi” szerepét is el kellett látnia), így számolt be az elepi karácsonyról (5. ábra) gyerekeinek: „24-én este viszont Annuska gyönyörű kis ezüstfenyőjét díszítettük fel és meggyújtottuk rajta a gyertyákat [...] és kivittük a ház elé a sötét estébe. Guszti „beharangozott”, azaz megverte a munkára hívó „gongot”, ami egy nagy vasdarab, erre mind kigyűlt a nép, szokáshoz híven a ház elé, egy henészi kisfiú tartotta a karácsonyfát és elénekeltük a karácsonyi énekeket. Aztán Guszti messzeszálló hangon köszöntötte kis beszédben a tanya népét és békés ünnepeket kívánt. Utána bejöttünk, megterítettünk, oda raktuk az ajándékainkat az asztalra, meggyújtott gyertyáknál imádkoztunk, sírdogáltunk, vacsoráztunk, aztán hamar lefeküdtünk, imádsággal vártam meg az éjféli mise idejét és ábrándoztam az elmúlt évekről, amikor kitartó konoksággal jártatok a rorátékra, aztán az elmúlt Karácsonyok szép éjféli miséire, amikor az atádi templom-44 A bizonyítványokat a „szabadok” területileg illetékes körzeti iskoláiban állították ki, az elepi gyerekekét a nagyhegyesi iskolában. 45 Az iskoláról és annak jelentőségéről Novák István csurgói kitelepitettekről szóló könyvében is megemlékezik, az egykori kitelepítettek visszaemlékezéseire alapozva (sajnos a neveket illetően sok az elírás, pontatlanság). Novák, 2014: 63. Továbbá: Saád, 2010: 19. 43 Saád, 2010: 18.
