Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)

Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről

„Ml ÉLETFOGYTIGLANI, VAGY REZSIMFOGYTIGLANI KÉNYSZERMUNKÁSOK 273

VAGYUNK.” EMLÉKEK AZ 1952. MÁJUSI NAGYATÁDI KITELEPÍTÉSRŐL

3. ábra. Részletek Veress Dezsőmé vagonból kidobott leveléből, 1952. május 29-30.

ezt ők sem kerülhetik majd el. (S valóban, az októberi kitelepítés folyamán deportálták őket Somogyvárra.)

Egy visszaemlékezésben az alábbiakat olvashatjuk az útról:26

„A szüleimtől tudom, hogy hosszú, több napos volt az út az Alföldig a marhavagonokban, és senki nem tudta, hova visznek minket. így ők Szibériára gondoltak, és végül is örültek, hogy magyar földön maradhattunk. Néhány gazdának megengedték az Á VO-sok, hogy zöldséget, élelmet, szerszámokat, sőt még tehenet is hozzon magával a vagonba, amit persze a táborba érkezéskor rögtön elvettek. Mindig hálás leszek a sorstársaknak, akik egy ilyen tehén tejéből juttattak

26 Selmeczy Miklós 1950-ben született, és a kitelepítés idején mindössze három hónapos volt (nővére ötéves), amikor Pécsről Polgár Lenin-tanyára telepítették ki őket. Visszaemlékezését (2019-ben) szülei elbeszélésére alapozva írta le, de saját emlékei is maradtak erről az időszakról. Édesapja, Selmeczy Miklós hivatásos katonatiszt volt 1945-ig, 1947-ben tért vissza a szovjet hadifogságból. Édesanyja, gróf Somssich Mariteréz Kivadáron (Nagyatád melletti pusztán) született, a kivadári birtokos, gróf Somssich Géza és Szőgyény-Marich Mária gyermekeként. Kivadáron az 1940-es évek végére csupán a szovjet hadifogságból hazatért Somssich Zsigmond és idős édesanyjuk maradt. A birtok államosítása után Nagyatádra költöztek, innen telepítették ki őket Elepre 1952 májusában. Pár hónappal később kérvényezték, hogy a családtagok egy helyre kerülhessenek, így Somssich Zsigmondot és édesanyját átszállították Lenin-tanyára.

nekünk is, mert Édesanyámnak az éhezéstől elment az anyateje, és így egy rab tehén tejével én is túléltem az utat. Édesanyám mesélte, hogy miután a táborban elkobozták a tehenet, egy kedves néni még hozott nekem egy utolsó üveggel, amit azonban a rendőr földhöz vágott, mert mint mondta, a gyereknek erre már nem lesz szüksége, hisz úgyis itt zsírozza majd meg a földet. De, hála a magyar paraszti tapasztalatnak, a sorstársaink megtanították Édesanyámat a bab héját levenni, így aztán a főtt babpüré lett a táplálkozásom nagy része. Az biztos, hogy a bableves lett egész életemben a kedvenc ételem. ”

A célállomáson a „szállítmányokat" a járási rendőrkapitányságok vették át az ÁVH-tól. A kivagonírozás lebonyolítását rendőrök irányították az állami gazdaság embereinek a segítségével. Afelnőtteket többnyire gyalogmenetben, az öregeket, gyerekeket vontatókon, fogatokon szállították kijelölt telephelyükre. Veress Dezsőné levelében így ír a megérkezésről, és az őket fogadó ismeretlen tájról, amelyre - a szörnyű helyzet ellenére is - rácsodálkozik:

„Hosszú vaggon-utazás után szombat hajnali 3-kor értünk ide. Balmazújváros utáni állomás Hortobágy, ott tettek ki délután, estig üldögéltünk a csomagokon, majd vontatóval 16 km-t vittek befelé a puszta belsejébe. Érdekes ez a Hortobágy. Végeláthatatlan pusz-