Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
272 HAUPTMAN GYÖNGYI A nagyatádi kitelepítés a korábbi években már bejáratott rendszer szerint zajlott: az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egységei éjjel 1-2 óra körül rajtaütésszerűen megjelentek a községben, körülzárták, és megkezdték a kijelölt személyek, családok összegyűjtését. A kitelepítendők listáit az ellenséges (reakciós, kulák stb.) elemekről készült többféle lista - tanácsi, üzemi, pártszervezeti, rendőri, államvédelmi - alapján az ÁVH-n belül véglegesítették. Innen a megyei rendőrkapitánysághoz kerültek, ezektől indítványként a belügyminisztériumhoz. Ott állították ki a személyre szóló véghatározatokat, amiket a kitelepítést végrehajtók megkaptak, és ami alapján begyűjtötték az embereket.22 Mindegyik kijelölt ház elé odaállt egy teherautó, és 6-7 „kék ávós” (vagyis karhatalmista), ill. rendőr nyomult be a házba. A felriasztott családra fegyvert fogtak, felolvasták, és a családfővel aláíratták a véghatározatot, majd - az intézkedő tiszt jóindulatától függően - egy-két órát adtak a pakolásra. Mint az idézetből is látható, a családok nem kaptak előzetes értesítést arról, mi vár rájuk: teljesen felkészületlenül, végletesen kiszolgáltatott helyzetben kellett csomagolniuk, elindulniuk, úgy, hogy nem tudták, hová és mennyi időre kell elmenniük (és hazatérhetnek-e még valaha). A kitelepített családok élettörténetének fontos fordulópontja volt ez az éjszaka, és az elkövetkező időszak. A véghatározat az 1939-es honvédelmi törvény egyik végrehajtási rendeletére hivatkozott. Rendelkezett a családfő és a vele egy háztartásban élő családtagok „kitiltásáról” és „kényszertartózkodási helyre” távozásáról. Indoklása szerint „nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakóhelyének elfoglalása közérdekből szükségessé vált”. A kényszertartózkodás helyét - nemegyszer hibásan - ugyan megjelölték, az időtartamát azonban nem. Fellebbezésre - egy 1929- es közigazgatás-rendezési törvényre hivatkozva - nem adtak lehetőséget. Az egész családot érintő kitiltást tehát bűnvádemelés vagy bírósági eljárás és ítélet nélkül, egyszerű rendészeti határozattal hajtották végre. A véghatározatok személyre szólóan voltak kiállítva, fölsorolták rajta az összes, az adott háztartásban élő családtagot. A nevek gyakran hibásak voltak, így többször előfordult, hogy nem családtagot is elvittek, ha - tévesen - szerepelt a véghatározaton. De olyan is megesett, hogy valaki nem szerepelt ugyan rajta, de éppen ott tartózkodott a házban (mint albérlő vagy vendég), így őt is elvitték. Sőt, olyan is volt - mint a Veress család esetében -, hogy nem volt véghatározat: ott helyben állították ki az üres nyomtatványt, úgy, hogy még az illető nevét is ott kérdezték meg. Az elsődleges szempont a ház, a lakás kiürítése volt. Megtörtént olyan eset is, hogy a családfő nem volt hajlandó aláírni a kitelepítési végzést, ám ez semmiben nem befolyásolta az elhurcolást: „És írja alá a papírt. És az édesapám azt mondta, hogy nem írom alá. És mondta a kék ávós, hogy ha nem írja alá, akkor beleeresztek egy sorozatot. Már hogy agyonlövi édesapámat. És azt mondta édes-22 E listákat - eddig még legalábbis - sehol nem találtam. A korabeli tanácsi jegyzőkönyvekben pedig utalás sincs a történtekre. apám, akkor se írom alá. Úgyhogy nem lőtték agyon édesapámat, fölpakoltak az autóra, akkor is elvittek bennünket. Tehát teljesen mindegy. És az én apám az ilyenbe borzasztó konok volt, önfejű volt... Amire büszke vagyok, még így is, ilyen áron is...”23 A kiürített házat lepecsételték, további rendelkezésig „népi őrt” bíztak meg a felügyeletével. Az ingatlanok közintézmények (határőrség, párt- és tanácsi szervezetek, népbolt, tszcs stb.), a gazdasági felszerelés és az állatállomány pedig, a földdel együtt többnyire az alakuló termelőszövetkezetek tulajdonába került. Az ingóságokat, amelyekre a közintézmények, különböző funkcionáriusok nem tartottak igényt - helyenként leltározás után - általában elárverezték, szétosztották.24 A kitelepítés tehát teljes vagyonelkobzással járt együtt. Az út A felpakolt teherautók a hajnali, reggeli órákban indultak a házaktól a gyűjtőhelyre, a nagyatádi állomásra, ahol megtörtént a bevagonírozás. Egy-egy vagonba általában két vagy három családot helyeztek el, minden holmijukkal (olykor állatokkal) együtt. A vagonokat lezárták. Az elbeszélések szerint addigra már sok atádi kint volt az állomáson, akiket a katonák tartottak távol a vagonoktól. Május 29-én reggel tájban indult el a szerelvény (Somogyszobon „összevissza löködték”, valószínűleg máshonnan érkezett vagonokat kapcsolták még hozzá), és 31-én hajnalra, két nap alatt értek a célállomásra. A visszaemlékezésekben a megérkezéssel kapcsolatban többször szóba kerül a megkönnyebbülés érzése: Magyarországon vannak. Kelet felé tartva ugyanis végig attól féltek, hogy a végállomás Szibéria lesz, ahonnan nincs visszatérés. A vagonokból többen próbáltak hírt adni magukról családjuknak, ismerősöknek. Mesélték, hogy Somogyszobon a vagonokból cetliket dobáltak ki, a címzett mellett csak annyit ráírva: „Hortobágyra visznek”. A cédulák közül több is célba ért. Egy vagonból kidobott levél fennmaradt a Veress-hagyatékban is (3. ábra):25 „Kérem, a jószívű megtaláló adja fel [a megadott] címre.” Ebben olvashatók az alábbi sorok: „Édeseink! Valahol Füzesabonyon túl járunk. Nehéz megállapítani, mert nem áll meg velünk a vonat, úgy száguld, mint egy gyors. Ha Ti is így járnátok, egykét tapasztalat: Bimbit hozzatok, mert ritkán nyílik a vagon, Somogyszobon nyílt ki utoljára. Ruganyos matracot, esetleg az egész piros rökamiét hozzátok, mert csak fekve lehet kibírni a rázást. ” Az egész levél praktikus, gyöngéd tanácsokkal van tele arra az esetre, ha a gyermekek a nagymamával együtt a szülők sorsára jutnának. Úgy tűnt akkor, hogy 23 Részlet Dukai Róbertnével készített interjúból. 24 Veress Péter mesélte, hogy szülei könyvtárát lakóházuk kapualjában árverezték el, darabonként egy forintért. Neki akkor összesen két forintja volt, abból vásárolt meg két kislexikont, amelyet édesanyja gyakran forgatott és jegyzeteivel látott el. A könyvtárat végül az iskola - ahol Veress Dezsőné tanított - kiigényelte magának, és évekkel később visszaadták a családnak. 25 A levelekből kiderül, hogy hat vagy hét levelet is kidobott Veressné, de végül csak ez az egy ért célba.
