Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)

Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről

„Ml ÉLETFOGYTIGLANI, VAGY REZSIMFOGYTIGLANI KÉNYSZERMUNKÁSOK 269

VAGYUNK.” EMLÉKEK AZ 1952. MÁJUSI NAGYATÁDI KITELEPÍTÉSRŐL

ral. A határsávba idegenek csak engedéllyel léphettek be, a helyi lakosok pedig ún. határsáv-igazolványt kaptak, az egyes területek közötti mozgást azonban az ő számukra is megnehezítették. A területen létrejött egy kiterjedt besúgó- és ellenőrző hálózat, amely a nyugati és a déli határ mentén minden mozgást, minden szabálytalanságot azonnal jelentett a belügyi és az államvédelmi hatóságok felé.9

A háborús pszichózis légkörében hozták meg azokat az intézkedéseket, amelyek e terület „ellenséges elemektől” való megtisztítását szolgálták. Ennek jegyében 1950. június 1-jére az Államvédelmi Hatóság elkészítette a javaslatot a határsávban élő osztályidegen, ellenségesnek minősített társadalmi csoportok kitelepítésére, megelőzendő azt, hogy egy katonai konfliktus esetén „kémkedhessenek” vagy „szabotázsakciókat” hajthassanak végre. Az intézkedések összefonódtak a Magyar Kommunista Párt falukollektivizálási programjával, ami szintén ekkor tetőzött. Rákosi bejelentette, hogy a „kulákok korlátozásának politikájáról” a „gyökeres elintézés politikájára” kell áttérni. „Talán úgy - mondta -, hogy külön kulákfalvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban.”10 11 A határsávban élő kulák így többszörösen is veszélyesnek számított a hatalom szemében, rájuk alkalmazták az új helyzetnek megfelelően „feltalált” „titóista kulák” megbélyegző kategóriát. A kitelepítések politikai célja tehát az volt, hogy a határsávot megtisztítsák a párt által ellenségesnek ítélt „osztályidegenektől”, és egyúttal a tisztogatásokkal megfélemlítsék, ledermesszék a helyben maradt lakosságot.11

A deportálásoknak emellett gazdasági céljai is voltak. A kitelepítések célterülete az ország keleti vidékein lévő Hortobágy és a Nagykunság északi pereme volt, egy aránylag elzárt, nehezen megközelíthető terület, amely alkalmasnak látszott a pártvezetés által veszélyesnek ítélt emberek elkülönítésére. Ugyanakkor e fejletlen, kevéssé civilizált vidék megfelelő terepe lehetett a szovjet mintára („Szibéria civilizálása”) tervezett nagy természetátalakító kísérletnek. Ez a hortobágyi ősgyep feltörését, a vízrendszer átalakítását, az addig nem művelt földterület mezőgazdasági termelés alá vonását jelentette, továbbá új termelési ágak meghonosítását (pl. a gyapot termesztését) tűzte ki célul. Itt tervezték először bevezetni és kipróbálni a szocialista típusú nagyüzemi gazdálkodást is. A többszöri átszervezés után létrehozott Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztje vált a későbbiekben megszervezett hatalmas állami gazdaságok elődjévé. Mindehhez óriási, szabadon felhasználható munkaerőre volt szükség, amit a kitelepítésekkel akart a hatalom megszerezni.12 A kitelepítéseket továbbá - a budapestihez hasonlóan - gyakran vezérelte a vidéki városi lakáshelyzet megoldatlansága. A deportáltak hátrahagyott házaiba az új rendszer intézményei, közigazgatási, rendészeti, és katonai személyzete költözött be.

9 A határsáv történetéhez: Orgoványi, 2001.

10 Kiss László, 2005: 13-50.; Saád, 2005: 287-326.; Saád, 2010: 4-20.

11 Saád, 2010:7.

12 Saád, 2005: 287-326.

Az első kitelepítésre 1950. június 23-ának éjjelén került sor a déli és a nyugati határsáv teljes hosszában. A következő évek során, egészen 1953 áprilisáig összesen 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte egymást: részint továbbra is a határsávból (a nyugati és a déli határrészről is), részint vidéki városokból, a határsávon kívül eső településekről (mint pl. Pécs, Kaposvár, Nagykanizsa, Zalaegerszeg). A határövezet 451 településéről és a nagyobb városokból közel 8000 embert (2500 családot) gyűjtöttek össze és kényszerítettek munkatáborokba. A kitelepítést - mint már említettem - minden más büntetési formától megkülönböztette az, hogy nem egyes személyeket, hanem egész családokat, az egy háztartásban élő család minden tagját érintette korra és nemre való tekintet nélkül, a csecsemőtől az aggastyánig. A kitelepítés egyúttal teljes vagyonelkobzással járt együtt.

A deportáltak számára a Tisza magyarországi középső folyása mentén összesen tizenkét tábort létesítettek (1. ábra)13, többségüket a Hortobágyon (Szolnok és Hajdú-Bihar megyében).14 A táborok munkaszervezési és igazgatásrendészeti szempontból a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjéhez tartoztak. Az embereket az Állami Gazdaság foglalkoztatta, és ellátásuk is nagyobbrészt a tröszt hatáskörébe tartozott.15 A területi adottságokból adódóan alapvetően mezőgazdasági munkát végeztettek a kitelepítettekkel. Közöttük sok munkaképtelen idős ember és 14 év alatti, sőt számos, még nem iskoláskorú gyermek is volt. Az ő eltartásuk családjukra hárult, vagy ha nem voltak ott rokonaik (például idős özvegyek vagy házaspárok), akkor a táborlakók közösségére. A rendőrségi felügyeletet az ún. К-őrsök, vagyis az erre a feladatra felállított különleges egységek látták el. Ezek kezdetben a helyileg illetékes megyei rendőri szervek hatásköre alá tartoztak, 1953 elejétől viszont egységesen a Hajdú-Bihar megyei rendőrség illetősége alá kerültek.

A Belügyminisztérium 1950. július 13-án kelt határozata szerint a deportáltak megnevezésére a „telepes”, „telepített” kifejezést kellett használni: „Ez a megjelölés jogszabályainkban eddig ismeretlen és sem ez, sem pedig az alkalmazott szabadságkorlátozások nem tartoznak sem a rendőrhatósági felügyelet, sem az internálás, sem a kitiltás fogalma alá. A gyakorlatban kialakult szokás alapján a kitelepített személyek megjelölésére a »telepes« elnevezés vált használatossá. A telepesek tehát olyan személyek, akik ellenséges cselekedeteik folytatásának megakadályozása végett lakóhelyükről családjukkal együtt ki lettek tiltva, és egyes állami gazdaságok területén, kényszertartózkodásra lettek kötelezve. Tekintettel arra, hogy személyiségük és magatartásuk nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, államunk belső és külső biztonságára, mint a rendőri felügyelet alá helyezett vagy kitiltott személyeké, így szükségessé vált velük szemben a

13 Térkép: Dr. Hajdú Lajos. Forrás: Saád József: Hortobágy. A magyar Gulág. In: Rubicon 2010/6. 7.о.

14 А12 tábor létesítésük sorrendjében: 1950: Lenintanya, Kónya, Árkus, Borzas-Mihályhalma, Kócspuszta, Erzsébet-tanya, Kormópuszta; 1951: Tedej, Elep, Ebes; 1952: Lászlómajor, Borsós l.-ll.

15 Bank-Gyarmati-Palasik, 2012: 49-51.