Juhász Magdolna (szerk.): A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 4. (Kaposvár, 2016)
Bognár Katalin: Vaseszközlelet Balatonőszöd középkori településéről
VASESZKÖZLELET BALATONŐSZÖD ÁRPÁD-KORI TELEPÜLÉSÉRŐL 223 mok is láthatóak, amelyek a technológiai sajátosságok szempontjából igen fontos információt hordozhatnak. Az ekevasat (3. ábra) több singvasból kovácsolták össze, oly módon, hogy először háromszögalakban tömörítették, majd élt kovácsoltak neki, illetve köpűt hajlítottak ki a felső részéből. Az eke köpűje és hosszú oldala rugalmas, ami azzal magyarázható, hogy jó minőségű kovácsvasból, frissített vasból készítették a tárgyat. A nádolásnak - a közkedvelt acélozási eljárásnak - köszönhetően az ekevas éle feltűnően kemény. A középkorban kétféle élezési metódus létezett; a ce- mentálás és a nádolás. A kevésbé kedvelt folyamat az ún. cementálás volt, amelynek technikáját egy 17. századi ötvöskönyv őrizte meg. A metallurgiai vizsgálatok, a külföldi analógiák, valamint a mai eljárások tanulságai szerint a 17. században még a korábbi évszázadok technikáját alkalmazták, amelyet így bátran visszavetíthetünk a középkorra. A cementálás során egy agyagedénybe, jól égő (sok szenet tartalmazó) anyagok közé vastárgyat „ágyaztak be”, melyet aztán levegő nélkül izzították. A folyamat közben a cemen- tálni kívánt tárgyat többször kivették, vízbe rakták, majd visszatéve a kerámia edénybe oxigénhiányos állapotban újrahevítették. Mivel a vas a folyamat során sok szenet vett fel, az eljárás végére megacélozódott. Ezzel szemben az egyszerűbb és gyakoribb nádolás során a vaseszköz élére egy acélszalagot hegesztettek, és azt edzették (hiszen edzeni csak acélt lehet).25 Azonban a balatonőszödi ekevas élének csak a jobb oldalát nádolták, melyet hipotetikusan akár a szerszám aszimmetrikusságával magyarázhatnánk. A csoroszlya (4. ábra) készítésének mechanizmusát jóval kevésbé ismerjük. Mindösszesen nagy általánosságban azt fogalmazhatjuk meg, hogy az eszközt úgy alakították ki rúd- vagy singvasból, hogy egyik harmadából élt kovácsoltak, amelyet általában saját anyagában acéloztak, nyelét pedig meghagyták négyzetes átmetszetűnek. Az ortókapát/írtókapát (ahogyan a kapákat általában) kétféleképpen készíthették, de mindkét esetben a köpű falát oldalt és a foknál egyforma vastag anyagból alakították ki. (5. ábra) Az egyik eljárás során singvasból kovácsolták ki a pengét, tömör végét átlyukasztották, majd tágítóval kialakították a köpűt. A másik készítéstechnikai megoldás esetében a rúdvasat középen elvékonyították és összehajlították, így alakítva ki az eszköz köpűjét. Ennek a folyamatnak bizonyítéka, hogy a nyéllyuk alsó részén, a szárak találkozásánál egy kisebb rés marad.26 Bár ilyen árulkodó jel a balatonőszödi ortókapán nem látható, mégis arra kell gondolnunk, hogy utóbbi technikával készítették a szerszámot, hiszen a köpője a hajlí- tás mentén „kinyílt”. Korhatározó értékkel bírhat a kapa fokának göm- bölyded kialakítása, hiszen a 13. század végéig a gömbölyű, lekerekített fok volt általános, azonban a századfordulótól kezdve egyre inkább a négyszögletes kialakítás terjedt el.27 25 Balassa 1973, 181 26 Müller 1982, 457. 27 Müller 1982, 458. A hasonlóan készült fejszék/balták alapját egy középen összehajlított singvas alkotta. (7-8. ábra) Hurkos fejéből képezték ki a köpűt, két végének összekalapá- lásával pedig a pengét alakították ki. Ennek a nyomát mindkét tárgyon igen jól meg lehet figyelni: egyik oldaluknak anyaga ugyanis „hullámos,” mely az összeillesztés és vékonyítás (élkialakítás) tanújele. A középkorban az is általános gyakorlat volt, hogy a végek közé acél élt is beillesztettek, amelyet edzéssel ellenállóbbá tettek. Azonban ezt a betoldást egyik balatonőszödi darabon sem figyelhetjük meg (a 2013.3.5. leltári számú fejszén nyoma sincs ilyen a betoldásnak, a 2013.3.6. leltári számú fejsze pedig töredékes). A két vasrúd rétegesen kialakított hasáb formájú vastömb, mely rétegeltség a későbbi megmunkálás során játszott fontos szerepet. Mindkét darabon levágás nyoma látható, azonban a 2013.3.7. leltári számú rúd a levágás során meghajlott, melyet azzal magyarázhatunk, hogy vagy nem kellő szakszerűséggel vágták le, vagy túlságosan gyenge szerszámmal próbálkozhatott a mester. (9-10. ábra) Ahogy a fentiekből láthattuk, a tárgyakat kivétel nélkül rúd- vagy singvasból készítették. A technológiai eljárások igen egyszerűek voltak, vagyis egy-egy tárgy elkészítése sem komoly mesterségbeli tudást, sem speciális szerszámot nem igényelt. így joggal feltételezhetjük, hogy egy egyszerű falusi kovács a helyi igényeknek megfelelően készítette a tárgyakat. A leletanyag értékelése Az ekevas a legfontosabb alkatrésze volt az ekének, melyet már a vaskor óta használtak. A Balatonőszödről előkerült lapát alakú, aszimmetrikus ekevas egy római kortól létező forma, mely a Kárpát-medencében csak a 13. századtól vált általánossá, a 15. századtól pedig egyeduralkodóvá.28 Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a nyitrabajnai II—IV., a verbói és a nemesváraljai leletek alapján feltételezhetjük, hogy már a honfoglalás korában is szélesebb körben használhatták.29 A középkorban hosszú, szárnyas köpűs, köpűs nyelű, nyeles és szimmetrikus illetve aszimmetrikus lapát alakú ekevasak léteztek, melyek típustól függően karcoló, túró vagy fordító ekéhez tartoztak. A legegyszerűbb a karcoló eke volt, mely vízszintesen hatolt bele a földbe és nevéhez illően csak megkarcolta a föld felszínét. A már csoroszlyát is magába foglaló túró eke (bár még mindig vízszintesen éri el a földet) mélyebb barázdákat alakított ki, és a földet két oldalra fordította ki. A legfejlettebb eke, a fordító eke (nehézeke), melynek aszimmetrikus ekevasának köszönhetően szabályosabb, mélyebb barázdákat lehetett szántani. Nagy előnye, hogy a földet egy oldalra fordítja ki, így nagyobb földmennyiséget lehetett vele megmozgatni.30 Tehát a balatonőszödi darab a fentiek alapján kizárólag fordító ekéhez tartozhatott. 28 Müller 1982, 417-419. 29 Turcan 2012, 52. 30 Balassa 1973, 267-275.
