A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 3. (Kaposvár, 2014)

Juhász Magdolna: Botanikai állapotfelmérés Somogydöröcske térségében (Külső-Somogy, Hungary)

BOTANIKAI ÁLLAPOTFELMÉRÉS SOMOGYDÖRÖCSKE TÉRSÉGÉBEN

(KÜLSŐ-SOMOGY, HUNGARY)

71

latok tölgy-kőris-szil ligeterdejében is. Első pillanatra meglepő a száraz-meleg cserjések fajainak előfordulása az ártérben, ezek utak mentén, töltésen, magasabb térszintben fordulnak elő és a korábbi legeltetéssel hozhatók összefüggésbe, ilyen fajok a kökény (Prunus spinosa), a gyepürózsa (Rosa canina), a galagonya (Crataegus monogyna). Igen szembetűnő a diagramon az indifferens fajok magas részesedése, ez azonban ártéri növényzet esetében nem meglepő, hiszen a közönséges gyomjellegü fajokon (nagy csalán - Urtica dioica, mezei ászát - Cirsium arvense) kívül ebbe a csoportba tartoznak a vizes élőhelyek széles spektrumát benépesítő olyan természetes fajok is, mint a mocsári gólyahír (Caltha palustris), a pénzlevelű és közönséges lizinka (Lysimachia nummularia, L vulgaris), a fekete nadálytő (Symphytum officinale), a mocsári tisztesfű (Stachys palustris). A szociális magatartástípusok diagramja (5. ábra; 2. táblázat) igen jól szemlélteti az ártér természetességi állapotát. A zavarástűrő természetes fajok részesedése a legnagyobb (34,09%), ebbe a csoportba a bolygatások nyomán elszaporodó honos növények tartoznak. Negatív tényező az idegenhonos fajok magas aránya, együttes részesedésük csaknem eléri a 7%-ot a flórában. Tömeges megjelenésüket figyelembe véve arányuk még kedvezőtlenebb képet mutat. Legelterjedtebb inváziós faj a magas aranyvessző (Solidago gigantea), foltokban megtalálható a süntök (Echinocystis tobata), a selyemkóró (Asclepias syriaca), a seprence (Stenactis annua), de legnagyobb veszélyt az ártér természetességi állapotára a zöld juhar (Acer negundo) előfordulása jelenti. Feltűnő és igen kedvezőtlen a közönséges dió (Juglans regia) spontán szaporodása, amely a legkülönbözőbb növényzeti típusokban megjelenve szennyezi a flórát, helyenként fává növekedve gyomosító hatással van az élőhelyekre és elfoglalja az őshonos fajoktól az életteret.

Dombsági erdők és származékaik a vizsgált területnek mintegy 15 százalékán találhatók, a szántóföldnek alkalmatlan meredek domboldalban és szakadékos löszvölgyek peremén (2. melléklet). Az ártérből mintegy 120 méter relativ magasságkülönbséggel emelkedik ki a legmagasabb hosszanti gerinc (Öreg-hegy, 251 m), amely északnyugat-délkelet irányú. A dombtető jelenleg is szántóként hasznosított, mellette az északkeletre néző meredek letörésen természetesebb növényzet található, az északi-északnyugati kitettségű oldal felső harmadában pedig felhagyott szőlők és gyümölcsösök húzódnak. Mindezeket akácosok veszik körül és a szakadékos völgyeket is nagyrészt akácosok borítják, de a jellemző spontán erdősülés következtében őshonos fajok is mindenfelé előfordulnak. Acönológiai csoportok részesedését (6. ábra; 1. táblázat) vizsgálva feltűnő a xeroterm erdők fajainak csaknem 13%-os aránya. Ilyen száraz-meleg erdei élőhelyre jellemző fajok a soktérdű salamonpecsét (Polygonatum odoratum), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a toronyszál (Turritis glabra), az ostorménfa (Viburnum lantana), a húsos som (Cornus mas), a bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosa), a molyhos tölgy (Quercus pubescens, 7. ábra), a virágos kőris (Fraxinus ornus). Ezek a fajok az északkeletre néző meredek letörésen csoportosulnak, ezt a helyet a vegetációtérképen magas természetességű növényzetként jelöltük. Egykor a keskeny dombtetőt melegkedvelő tölgyes (Vicio sparsiflorae-Quercetum pubescentis) borította, mely Külső-Somogy hasonló adottságú termőhelyeinek jellemző zonális erdőtársulása. Mellette az északias kitettségű domboldalban illír bükkös (Vicio oroboidi-Fagetum) és illír gyertyános-tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum) alkotta a természetes növénytakarót, ezek kiterjedésének területi aránya csak részletesebb vizsgálatok alapján rekonstruálható. Feltehetően a bükkösök voltak meghatározóak, hasonló termőhelyeken a vizsgált területtől néhány kilométerre nyugatra és keletre jelenleg is bükkösök találhatók. Az M=1:20000 topográfiai térkép szerint a vizsgált dombsági terület nagy része a Hamu-dűlőhöz tartozik, ez az elnevezés is az egykori, bükkfával kapcsolatos hamuzsírfőzésre enged következtetni. Mivel az itteni bükkösök éghajlati határhelyzetben vannak, extrazonálisan északias kitettségben helyezkednek el, a csapadékmennyiség sokévi átlaga és a páratartalom éppen csak hogy elegendő számukra, ezért az antropogén eredetű bolygatásra és ennek következtében létrejövő mikroklímatikus változásra rendkívül érzékenyen reagálnak és a bükkös fajok helyét hamar a zavarástürő közönséges fajok veszik át. Ennek ellenére a bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben élő Fagetalia fajok csaknem 18%-os részesedéssel szerepelnek a jelenlegi flórában, a lágyszárú növények közül ilyen például a magyar varfü (Knautia drymeia), a szártalan kankalin (Primula vulgaris, 8. ábra), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), az orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis), a zsidócseresznye (Physalis alkekengi), a fák közül pedig a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és a gyertyán (Carpinus betulus). Számos képviselője megtalálható tehát az eredeti erdei flórának, még a termőhely karakterét leginkább mutató, szűkebb ökológiai tűrőképességű fajokból is van jónéhány. Mellettük persze többségben vannak a szélesebb elterjedésű, általános lomberdei fajok (25,32%), mint a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), az erdei ibolya (Viola sylvestris), az erdei iszalag (Clematis vitaiba), a csíkos kecskerágó (Euonymus europaea) a mezei juhar (Acer campestre), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a dél-dunántúli erdőkben oly jellegzetes, pannon-balkáni elterjedésű ezüsthárs (Tilia tomentosa) (9. ábra). A tájhasználatra tekintettel érthető módon igen magas az indifferens fajok részesedése (32,91%), ezek többsége gyomjellegü, és csak kevés a széles elterjedésű közönséges faj, utóbbiak közé tartozik az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria). A fajok szociális magatartástípusok szerinti megoszlását (10. ábra; 2. táblázat) vizsgálva megállapítható, hogy legmagasabb arányban a természetes növénytársulások tág ökológiai tűrőképességű fajai (39,24%) találhatók, második legnagyobb részesedéssel a természetes zavarástű-