A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 3. (Kaposvár, 2014)
Knézy Judit: Bőrcserző és bőrlábbeliket készítő kézművesek a csurgói "Magyar Céhben" (1810-1872)
BŐRCSERZŐ ÉS BŐRLÁBBELIKET KÉSZÍTŐ KÉZMŰVESEK A CSURGÓI „MAGYAR CÉHBEN" (1810-1872) 213 A csizmadiák csizmákat, papucsokat és deli sarukat állítottak elő, melyek török hatásra terjedtek el. A régi magyar módra való csizma sarok nélkül var- ródott illetve fasarok nélkül. A 18. században már a német vargák hatására funtos talppal, sarkosan is varrták, fejét toldva és halzsírral kezelt bőrből szabták, szárát merevre bélelték. Francia hatásra jelent meg a piros sarok, és általában az alapszíntől eltérő színű díszítés, de a sarkantyú is, melyet a sarokra szegeztek. Puha talpúak voltak, de merevebbek az oldalukba fogott kampók, sarok és orrvasalások miatt. A saru elnevezésű lábbelik az évszázadok alatt többféle változáson mentek keresztül, egyes elemei nyugati, mások keleti eredetűek. Volt pántos saru, amely bizánci eredetű, két füle, két kötője és szorító szíjai is voltak. Nagyobb változatosságot mutatnak a hosszú szárúak, ezek korábbi neve valószínű szekernye volt. Nagyon hosszú szárú készült a vadászoknak, úton járóknak, sokat fuvarozó kocsisoknak, de halászoknak is. Akadt térdig érő ezt nevezték deli sarunak, akadt még rövidebb is. A 15. században már hosszú szárúról beszélhetünk 16-17. században a legáltalánosabb és legjellemzőbb lábravaló. A vargák saru/nál a fölső rész bőréhez kívülről varrták a talpat, akár 2-3 darabot is, de hosszú, puha szárát térdzsineggel kellett a lábhoz rögzíteni. A varrás körben látható volt. Kemény talpa miatt télen is viselhették, egyforma volt a nőké, férfiaké, sőt egylábas is. Szögletes orrú is előfordult. A finomabb saru kordovánból és karmazsinból, a hitványabb szattyánból varródott. Szára teteje nyugati módon elől kerek, vagy keléti módon középen emelkedőre lett szabva, és szára nyugati módon hátul varrott, vagy keleti módon kétoldalt. A szára felül kihajtott is lehetett. Bokáján simára ványolták, sima lett a feje is, de volt ráncos torkú is, vagy toldották, mint a kéményseprő papucsát. A férfiak sarujára esetleg sarkantyú is került.23 A csizma talpát a kifordított fejhez varrták hozzá, csak a sarokvarrást fejezték be kívül. Mikor visszafordították, a varrás nem látszott, de a fejrész kissé felfelé hajlott.24 Magyar csizma alapanyagának kedvelték a bagariát, ez halzsírral pácolt, nyír-, cser-, vörösfenyő-, nyárfakéreg levével kezelődött, meszezés után rozs, zab és kutyaürülék ázalékával tartósították. Szárát kétoldalt varrták, ritkán díszítették belevarrott színes csíkkal. (1. kép) Sokáig egylábas volt, azaz mindkettő egyforma, így bármelyik lábon lehetett viselni. E régi csizmának a lábfeje és szára egy darabból készült, nehéz volt több talpat is varrni rá. Idővel a szára keményebbé vált, magától is megállt, felül lekerekítették, vagy szívalakra vágták. A csizma talpa aránylag vastag volt, a tüskékkel bevert orr-, talp- és sarokvasalást és a patkókat elbírta. Sarka lett nyugati hatásra, s így télen is hordhatóvá vált. A vasalt csizmák hatására a nyugati cipőkre is tettek bőrlapokból való vagy bőrrel borított fasarkot.25 * Az egy darabból varrt csizma23 Gáborján A. 1991.293 24 Flórián M. 1999. 8. pontos leírása alapján. 25 17. században csizma: „magyar módra azaz stekli azaz sarok..., fa stekli nélkür Gáborján A. 1966.116. 1. kép: Somogyi juhász diszes bőrcsíkkal díszített oldalvarrott egylábas csizmában, Sobri kalapban, sodort hajjal, befenekelt ujjú szűrben 1830-ban Szemlér Mihály vízfestményén. Szépművészeti Múzeum. Repro negatív. Magyar Mezőgazdasági Múzeum 213 899. fej és lábszár esetén az elől lévő hajtását meg kellett nyújtani, ványolni és ettől ráncos vagy kimódoltabban harmonikás lett. A zsinórozás már a 18. században megjelent, (szőr-, selyem-, sőt aranyzsinórozás is). A 19. században a csizma fejét és szárát egyre inkább két darabból varrták, így könnyebb volt újra talpalni. A lábfejre a szár egy nyelvszerű nyúlvánnyal varródott. Egyre inkább szegezték az egymásra rögzítendő részeket. Ha a sarok és a lábszár közé egy összehajtott bőrdarabkát varrtak, ez volt a ráma, de tettek rá láncot, csörgőt is. A 19. század végétől elterjedt a keményszárú csizma is. (2. kép) Az évszázadok során e mesterségek hatottak egymásra. A suszterek, németvargák vagy cipészek a 18. század elején jelentek meg. A cipészektől, azaz a német vargáktól megkülönböztették a magyar, tót-, horvát- vagy bocskoros vargát, bocskorost. A német tiszteknek a német vargák hosszú szárral készítették csizmafélét, neve stibli vagy stivli volr, Nehéz megkülönböztetni a valódi csizmától a Stiefeltől, ráadásul s somogyi mesterremek leírásokban stifedli is szerepel,
