Uherkovich Ákos: A Barcsi ősborókás élővilága I. (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 1., 1978)
Dévai G.: A Barcsi Ősborókás két ritka szitakötőjének (Cordulia aeneaturfosa és Epitheca bimaculata) chorológiai-ökológiai sajátosságai. - Die chorologisch-ökologischen Eigenschaften zweier seltener Libellen-Arten (Cordulia aeneaturfosa und Epitheca bimaculata) des Barcser Urwacholdergebietes.
sigkeit") a testben történő szétáramlásáról beszél. Legvalószínűbbnek Ague s se (1968) feltételezése látszik, aki szerint mindkét folyamatot az állat által még lárva stádiumban felvett, s az izomzat által mindig a test megfelelő részeire összpontosított és ott a szükséges mértékben összenyomott víz és levegő együttes feszítő hatása idézi elő. A levegő a lárva életének utolsó napjaiban jut az állat trachea-rendszerébe, amikor a fejét és a torát több alkalommal huzamosabb ideig a víz felszíne fölé dugja. A vizet szintén a vedlés előtt veszi fel az állat a bélcsatornájába, majd az átalakulás után cseppenként le is adja. Megfigyeléseim alapján a felvett víz mennyisége számottevő lehet, hiszen pl. a Cordulia aeneaturjosa 15, az Rpitheca bimaculata 20, a Leucorrhinia pectoralis pedig 10 cseppet présel ki átlagosan magából - általában két-három cseppenként gyors egymásutánban - az állat potrohának végleges kiformálódási ideje alatt. A frissen kibújt szitakötő teste kezdetben még nedves és lágy, színe pedig általában fehér vagy enyhén zöldes árnyalatú. Szárnyai puhák, ragadósak és opálosak, s mint az előbbiekben is láttuk, csak fokozatosan, általában néhány óra alatt válnak repü 1 ésre alkalmassá. Amíg azonban az állat testének valamennyi kitinlemeze megerősödik, s végleges színezete is kialakul, általában még néhány napnak, rossz idő esetén néha egy-két hétnek kell eltelnie. Ezt az időszakot az imágók rendszerint erdős-cserjés helyeken töltik, ahol ellenségeik és az időjárás viszontagságai elől a legbiztonságosabban elrejtőzködhetnek. Meleg, napsütötte, szélárnyékos zugokban olykor tömegesen verődnek össze a többé-kevésbé azonos időben kibújt egyedek. Általában fák, cserjék, magaskórós növények ágain és levelein üldögélnek, időnként fel-fel röppennek, rövidebb távok megtétele után azonban ismét leszállnak. Az Epitbeca bimaculata bimaculata (Charpentier, 1825) nyugat-szibíriai faunaelem. Európai - nyugat-szibíriai areatípusú (1. ábra). Európai expanziója erőteljes: Ny-on a Párizsi-medencétől az Alpok vonaláig; É-on Svédország és Finnország déli részéig; D-en pedig a Kárpát-medencéig fordul elő. Keleten csak a nyugatszibíriai alföldig és Kazahsztánig található meg. Magyarországi viszonylatban a szórványos előfordulású fajok közé tartozik, s sehol nem kerül elő nagyobb példányszámban. A Barcsi Ösborókás a jelenleg ismert legdélibb európai előfordulási helye. Az Rpitheca bimaculata lárvái az irodalmi adatok szerint szemivoltinok, fejlődési idejüket - az éghajlati körülményektől és az élőhely sajátosságaitól függően - általában 2-4 évre becsülik. Véleményem szerint hazai viszonyok között többségük valószínűleg csak két évig fejlődik, sőt a Cordulia aeneaturfosá-hoz hasonlóan az egy évig tartó lárvaállapot lehetősége fejlődés univoltin jellege - sem tekinthető kizártnak. Terepvizsgálataim tapasztalatai szerint az igen korán kibújó fajok közé tartozik, a lárvák általában május elején alakulnak át. Tömeges kibújásának időszaka nagyon rövid, rendszerint csak 1-3 nap. A lárvák fejlődési idejében és felbukkanásában a Cordulia aeneaturfosá-éhoz hasonló eltéréseket nem figyeltem meg, az imágók kibújása nagyon egységes. Az imágók repülési ideje igen rövid, mindössze 62 nap. A hazai gyűjtési adatok szerint az V-VI. hónapokban repülnek, a legelső példányokat eddig április 28-án, a legutolsókat pedig június 28-án fogták. Egyedeik élettartama általában 2-3 hét. Mindezek alapján az imágók gyűjtésére különösen mennyiségi felvételezésére - május második fele, elsősorban a május 18-23. közötti időszak ajánlható. Az Epitbeca bimaculata az eddigi tapasztalatok szerint hazánkban szinte mindig a Cordulia aeneaturfosá-val együtt fordul elő, bár annál valamivel ritkábban található. A két faj biotóp-igénye és biotóp-kötődésének mértéke is többé-kevésbé hasonló, s így az Epitbeca bimaculata is elsősorban a nagyobb folyóinkat kísérő hul85
