Uherkovich Ákos: A Barcsi ősborókás élővilága I. (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 1., 1978)

Dévai G.: A Barcsi Ősborókás két ritka szitakötőjének (Cordulia aeneaturfosa és Epitheca bimaculata) chorológiai-ökológiai sajátosságai. - Die chorologisch-ökologischen Eigenschaften zweier seltener Libellen-Arten (Cordulia aeneaturfosa und Epitheca bimaculata) des Barcser Urwacholdergebietes.

lámtéri morotvák, ill. alföldi, hegy- és dombvidéki kopolyák, völgyzárógátas tározók és halastavak egyik jellegzetes szitakötője. Az Epitheca bimaculata viszonylag nagy termetű (a Libellulidák között a legnagyobb testű) lárvájának testfelépítése és életmódja a Cordulia aeneaturfosá-éhoz nagyon hasonló, de talán még annál is jobban ragaszkodik a mederfenékhez, különösen annak 2 m-nél mélyebb részeihez. Az imágók ellenben a Cordulia aeneaturfosâ-tiA eltérően nagy általánosságban kevésbé aktívak és eddigi tudomásunk szerint a hím és a nőstény életmódjában sincs lényeges és kifejezett különbség. Mindkét ivar eléggé rejtett életet él. Többnyire a közeli erdők lombkoronaszintjében pihennek, s csak viszonylag rövid ideig, elsősorban a napfényes déli órákban aktívak. Akkor is szinte kizárólag a nyíltvíz fölött repkednek, messze a vízpartoktól, s oda csak nagyon ritkán - pl. zsákmányszerzés céljából - csapnak ki, de ilyenkor is villámgyorsan visszatérnek eredeti helyükre. A víztereket is általában magasan repülve közelítik meg és így is hagyják el. Röppályájuk, különösen ha táplálékszerzés céljából repülnek le a vízhez, szinte meghatározhatatlan. Egy kb. 30-80 m hosszú, 20-30 m széles vadászterületen (revier) - sebességüket gyakran változtatva - többnyire teljesen szabálytalan alakú pályán folyamatosan repülnek, erről a területről azonban gyakran ki-ki csapnak, olykor 50 m távolságra, sőt 10-20 m magasra is, főleg rovarokat zsákmányolva vagy fajtársaikat üldözve. Nagyon agresszív természetűek, szinte minden más berepülő állatra azonnal rárontanak. Néha azonban - különösebb zavaró momentumok hiányában - az is megfigyelhető, hogy rövid ideig a Cordidia aeneaturfosá-éhoz hasonló, bár annál sokkal hosszabb (50-100 m-es) és jóval nyújtottabb ellipszis alakú pályán köröznek, a vízfelszíntől azonban mindig nagyobb távolságban, általában 2-6 m magasan. Az Epitbeca bimaculata imágói kiválóan és nagyon kitartóan repülnek. Rendkívül gyorsan tudnak sebességet és irányt változtatni, a leggyorsabb és a legügyesebb szitakötők közé tartoznak. Repülés közben igen ritkán telepszenek le, s akkor is elsősorban a mederszegélyi mocsári növényzetnek a nyíltvíz felőli oldalára. Függőleges és vízszintes aljzatra, ill. hegyes vagy tompa szögben álló növényi részekre egyaránt leülnek. Vízközeiben pihenési idejük nagyon rövid, maximum néhány perc. Párzásuk a Cordulia aeneaturfosá-éhoz hasonlóan történik, tojásrakásuk módja azonban egészen különleges, a hazai szitakötők között egyedülálló. A nőstény közvetlenül a párosodás után visszarepül a nyíltvíz közelébe, s rendszerint letelepszik valamilyen vízszintes aljzatra (pl. hínárnövények leveleire, elhalt mocsári növények felszínen úszó maradványaira). Ezután potrohvégét fölfelé görbíti és tojásait fokozatosan kipréselve a megtermékenyített petesejtekből egy borsószem nagyságú gömböt hoz létre az utolsó potrohszelvények haslemezei és az egészen speciális felépítésű tojókészülék között. Ezt követően az állat még kb. 10 percig ilyen helyzetben marad, majd - Robert (1959) szerint még mindig ülve - potrohvégét a vízbe meríti, s a tojáscsomót közvetlenül a víz felszíne alatt az aljzathoz nyomva rögzíti. Tereptapasztalataim szerint az egész folyamat nemcsak ülve, hanem repülés közben is végbemehet. Ebben az esetben a nőstény nemcsak a tojáscsomót hozza létre a levegőben repülve, hanem a tojásrakást is így végzi. A tojáscsomó kialakulása után - jellegzetesen fölfelé hajló potrohvéggel - néhány percig a meder legmélyebb részeit borító nyíltvíz fölött repül, majd közvetlenül a víz felszíne fölé ereszkedik, s röptében, amely ilyenkor mindig igen gyors és egyenes vonalú, potrohát a vízbe meríti. Az egész művelet csak néhány (általában 3-6) másodpercig tart, ennyi idő nyilvánvalóan elég ahhoz, hogy a tojáscsomó leváljon az állat potroháról. Robert (1959) vizsgálatai alapján a tojáscsomó gömb alakja csak időleges és lát86