Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
2. Irodalmi áttekintés - 2.2. Ragadozó emlős fajok táplálkozási szokásainak jellemzése és kutatottsága
18 Natura Somogyiensis később is - családi csoportban történik (összefoglalta Bekoff et al. 1984, Gittleman 1989). Ekkor a 3-7 egyedből álló csoportot a domináns szülőpár és kölykeik alkotják. A Lawick-Goodall házaspár (1970) tanzániai megfigyelései szerint, amikor a sakálok kis csoportban (mely egy-egy teljesen kifejlett hímből és nőstényből, valamint egy éves utódjukból állt) eredménnyel ejtettek el 15-30 kg-os kifejlettkori testtömegű Thomson- gazellát, mégpedig az afrikai vadkutyák (Lycaon pictus) módszeréhez hasonlóan kibelezve azt. Somogy megyében, nyári-őszi időszakban, családi kötelékben zajló vadászatot figyeltek meg dámvadra és vaddisznó süldőre (Szűcs Zoltán szóbeli közlés, Simon 1996). A hazai, erdősült területeken való megfigyelések esetében gyakori korlát, hogy nem válik ismertté a vadászat minden egyes mozzanata, például az elejtésre történő kiszemelés oka (ép, beteg, öreg, sebzett vad), a vad felriasztása, az üldözés és annak hossza, a vadászat sikeressége, vagy sikertelensége. Márpedig mindezek ismerete szükséges lenne a sakál hazai vadászati szokásainak pontosabb megismerése érdekében. A sakál vadászati szokásait és a csülkös vad borját védő magatartását írta le Lamprecht (1978). A korábbiakban már többször is idézett Szerző nyílt füves területen két esetben figyelte meg amint aranysakálok Grant-gazella borjúra és 12 esetben, amint Thomson- gazella borjúra vadásztak. A 14-ből összesen hat esetben volt eredményes a vadászat. Amikor egyetlen sakál igyekezett elejteni a borjút, de azt legalább az egyik gazellaszülő védelmezte, akkor a védekezés legtöbbször (ötből négy esetben) eredménnyel járt. A 12 esetből kétszer a szülő jelenléte nélkül is feladta a sakál a borjú zsákmányul ejtését. Amikor viszont a sakálok párban vadásztak a Thomson-gazella 2,5-3 kg születési tömegű borjára, akkor akár az egyik, akár mindkét gazellaszülő védte is a borjút, a sakálok végül zsákmányul ejtették azt. Hasonló megfigyelést tett Wyman (1967) is, nevezetesen, a gazella anya a sakál pár ellenében rendszerint (igaz, nem minden esetben) eredménytelen volt a borjának megvédésében. Az afrikai megfigyelésekkel összhangban állnak a hazai terepi megfigyelések is (Gellai Tibor szóbeli közlés), melyek szerint a táplálékkereső sakált nemcsak a nagytestű szarvastehén képes elűzni a borja közeléből, hanem még az őzsuta is elhajtja a gidájától. Párban, vagy családi csoportban történő vadászat során eshet áldozatul az elfektetett néhány napos gida, vagy borjú, de a közvetlen predáció bizonyítása (a fogyasztás háttere) nem egyszerű a körülmények ismeretének hiányában. Algériában háromévnyi sakálmegfigyelések alapján Khidas (1990) két fő táplálékszerzési stratégiát tapasztalt. Az egyik a vadászat nélküli keresésre és fogyasztásra épülő stratégia. Ebben az esetben a sakál a konyhai maradékot, a vadon termő gyümölcsöket, a dögöket „véletlenszerűen” találja meg és fogyasztja el. A másik táplálékszerzési mód a tényleges aktív vadászat, amely a menekülésre, védekezésre képes préda megkeresését, üldözését és elejtését foglalja magába. A vadászat vagy magányosan, vagy párban történik. A sakál jellemzően nem rejtőzködik a vadászat során, nem célirányosan vadászik, hanem vagy véletlenszerűek a potenciális prédával való találkozások, vagy a vadat felriasztva kezdi meg a vadászatot. A kiszemelt prédát többféleképp is megpróbálhatja elejteni: lerohanja, ráugrik, követi a mozgásában. Ha a kiszemelt préda elmenekül, másikat keres. Ahol korábban többször is sikeresen vadászott, ott közvetlenül keresni kezd, az orrát a talajra szegezi, figyelmesen szaglássza a váltókat, gyakran felemeli a fejét, körülnéz, megáll, két lábra emelkedik, így a sűrű növényzetbe is beláthat. Kereső vadászat inkább a kisemlősök (rágcsálók, nyulak) elejtése esetén jellemző. A birkát messziről kiszemeli, közel megy hozzá és megvárja a kedvező alkalmat a leterítésére. A vadmalacra általában párban vadászik, amíg az egyik leköti a koca figyelmét, addig a másik számára lehetővé válik a malac elejtése. Khidas (1990) rendszeres szürkületi és éjszakai megfigyelései során soha nem tapasztalt csoportos vadászatot.
